A géniusz megközelítése - 550 éve született Michelangelo Bounarroti
Valamikor az érettségi előtt került a kezembe egy könyv, amelynek a címe felkeltette az érdeklődésemet: Kőbe zárt fájdalom. Karel Schulz (1899–1943) cseh író legismertebb munkájáról van szó, amely az egyik valaha élt legnagyobb művész, Michelangelo Buonarroti életének első szakaszát dolgozta fel szépírói eszközökkel, háttérként megfestve azt az itáliai világot, amely tele volt kiemelkedő emberekkel, politikai viszályokkal és folyamatosan zajló hatalmi harcokkal. Később megtudtam, hogy ez a nagy sikert aratott történelmi regény torzó maradt, mivel az író nem sokkal a kézirat nyomdába adását követően meghalt és már nem tudta folytatni a nagyszabású művét.
Mindezt azért idéztem fel, mert Michelangelo születésének 550. évfordulója megfelelő alkalmat kínál nemcsak egy visszapillantásra, hanem arra is, hogy elgondolkodjunk a múlt mához szóló üzenetéről, amelynek szakrális elemeit valahogy könnyedén lesöpörjük az asztalról és helyettük mesterségesen kreált, gyakran minősíthetetlen ideológiákkal szeretnénk a korszerűség és a progresszió látszatát felkínálva milliók gondolkodását egy sehová sem vezető irányba terelni.
Az első alaposabb életrajzot azonban Michelangelo tanítványa, Giorgio Vasari (1511–1574) közölte a mesterről, akinek művészetét, tehetségét és emberi nagyságát nem győzte csodálni. Vasari festőként, építészként is tevékenykedett, de fő érdeme éppen az az életrajzi gyűjtemény, amelynek már életében két kiadása napvilágot látott és azóta számtalan nyelven közreadták. Ebben a 700 oldalas kötetben (a címe: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) mintegy 115 oldalon csak Michelangeloról olvashatunk, sőt olykor levélváltásuk is szerepel, kivált a mester életének utolsó időszakából.
Vasaritól tudjuk, hogy Lodovico di Leonardo Buonarroti Simoninak és nemes feleségének „Casentinóban, 1475. március hatodikán, vasárnap, körülbelül este nyolc órakor fia született, aki a Michelangelo nevet kapta”. Még számos testvére volt és mivel a család nem élt éppen jómódban, a fiút, amikor felcseperedett, beadták egy grammatika-iskolába, ahol azonban titokban rajzolgatott és festegetett. Ezt viszont sem az apja, sem az idősebb testvérei nem nézték jó szemmel, sőt gyakran megszidták és olykor el is páholták emiatt. Ez persze nem térítette el, és az apja jobbnak látta, ha hagyja kibontakozni a művészi hajlamait. Beíratta őt Domenico Ghirlandaio (1448–1494) firenzei freskófestő iskolájába. Domenico hamarosan felismerte, hogy milyen tehetség került a keze alá. Firenze akkori ura, Lorenzo de’ Medici (1449–1492) a művészetek nagy pártolója is volt, megkérte Ghirlandaiót,
Így került Michelangelo a Mediciek udvarába, ahol együtt nevelkedett az emberek között csak Lorenzo il Magnificonak nevezett uralkodó gyermekeivel. Rajzaival, híres művek másolataival már ekkor olyan hírnévre tett szert, hogy ezt sokan megirigyelték. Vasari írja, hogy Michelangelo korábbi barátja, Torrigiano, akivel együtt kerültek a Medici iskolába annyira megharagudott rá, hogy ököllel úgy arcon vágta, hogy Michelangelonak eltört az orra és ennek a nyomát élete végéi viselte.
A Medicieket egy időre elűzték Firenzéből – egy Savonarola nevű prédikátor heccelte fel a város lakóit –, és Michelangelo is jobbnak látta, ha elhagyja a várost és a következő években több itáliai városban megfordult. Vasari szerint még Firenzében sok hullát felboncolt és így különösen alapos ismeretekre tett szert az emberi test anatómiájáról, amit később márványszobraiban tökéletesen hasznosított. Bolognában befejezett egy félig elkészült emlékművet. Vasari szerint a felkérésre Michelangelo elkészítette két hiányzó alak márványszobrát: egy lámpát tartó angyalt és Szent Petroniót: ezek voltak a legsikeresebb figurák.
1501-ben VI. Sándor pápa utasítására véget vetettek Savonarola firenzei rémuralmának (a lázító szerzetest máglyán megégették) és Piero Soderinit (1450–1522) nevezték ki a városállam irányítójává. Nem volt különösebben nagyformátumú egyéniség, de Michelangelo jóakarójaként számos megbízatást adott a művésznek. Ő volt az, aki egy nagy márványtömböt ajándékozott neki, miután korábban egy Simone da Fiesole nevű szobrász nem éppen szerencsés módon megpróbált belőle egy óriást megmintázni. Michelangelo elvonult a márványtömbbel és végül ebből született meg az egyik legismertebb szobra, amely Dávidot örökítette meg. A négy méteres alkotás híre csakhamar bejárta egész Itáliát.
Ezt megelőzően Michelangelo még Rómában elkészítette a Pietàt, amelyről Vasari hosszan áradozik és tőle tudjuk azt is, hogy
Úgy adódott, hogy az 1500-as évek legelején három zseni is Firenzében élt: Michelangelo mellett Leonardo da Vinci (1452–1519) és Raffelo Santi (1483–1520). Az igazat megvallva Michelangelo nem szívelte őket különösebben, mindenekelőtt eltérő világszemléletük miatt. Mégis adódott egy alkalom, hogy Leonardo és Michelangelo úgymond összemérje tehetségét: a firenzei Signoria elhatározta, hogy a Palazio Vechio egyik termét a két művész freskója díszítse. Leonardo az anghirai csatát örökítette meg, Michelangelo pedig egy sokalakos jelenetet alkotott, amelyen fürdőző katonáknak hirtelen harci riadót fújnak és sokuk mezítelenül csak a karddal a kezében igyekszik csatasorba állni. Végül egyik alkotás sem került a falra. Michelangelo vásznát valakik ellopták és szétvagdosták, de Leonardo művének is nyoma veszett.
Michelangelo életében a nagy fordulatot az 1505-ös esztendő hozta el: II. Gyula pápa felkérésére Rómában telepedett le és ettől kezdve évtizedeken át az egymás követő pápák megbízatásainak tett eleget. Számos – többnyire befejezetlenül maradt – síremlékhez készített szobrokat, ezek később valahol mégis helyet kaptak vagy magángyűjteményekbe kerültek. Noha elsősorban szobrásznak tartotta magát a pápa megbízásából elvállalta, hogy IV Szixtusz pápa (1414–1484) vatikáni házi kápolnájának mennyezetét freskókkal díszítse. Előtte még sok energiát fektetett II. Gyula síremlékének elkészítésébe, de csak sok alakot sikerült megmintáznia, maga az emlékmű végül nem készült el.
A szixtuszi kápolna mennyezetének freskói szinte az egész Bibliát feldolgozzák kis történetek formájában. Négy évig dolgozott ezen a művén, és bár eleinte segítséget is elfogadott, a felkért mesterek nem tudták még csak megközelíteni sem az elképzelését, ezért végül egymaga végezte el ezt a nagy munkát.
Vasarinak köszönhetően az egyes jelenetek szereplőit is be lehet azonosítani. A kompozíció-együttesből némelyeket gyakran reprodukálnak önállóan is. A legismertebb jelenet címe: Ádám teremtése. Harminc évvel később, 1535 és 1541között ismét visszatért a kápolnába és megfestette az Utolsó ítélet című monumentális oltárképét, igazolva ezzel festői zsenijét.
Michelangeloról köztudott volt, hogy nem vonzódott a nőkhöz, elsősorban a fiatal férfiak izgatták képzeletét, függetlenül társadalmi helyzetüktől, de igazából ezek afféle plátói érzelmek voltak és nem keltettek botrányt. Volt azonban egy nálánál évtizedekkel fiatalabb férfi, aki iránt komoly érzelmeket táplált és ennek köszönhetően egy új oldaláról is bemutatkozott: szerelmes versek és madrigálok százait írta hozzá, ezek is figyelemre méltó alkotások.
Élete utolsó harmadában azonban építészként kellett bizonyítania rendkívüli művészi képességeit. Vázlatok tömegét készítette el, hogyan lehetne átalakítani a régi római kapukat, a jobb sorsra érdemes templomokat, de a San Pietro templom (Szent Péter Bazilika) kupolatetőzetének a kivitelezése volt a legnagyobb kihívás. Ez a feladat sok nehézséget és bosszúságot is okozott számára. Minderről Vasari részletesen beszámol idézett munkájában. Vagy harminc oldalon taglalja, milyen elképzelésekkel igyekezett megépíteni a bazilika kupoláját. Teszi mindezt annak érdekében, hogy ha valaki be akarná fejezni ezt a rendkívüli munkát, legyen mibe kapaszkodnia. Közben kiderül, hogy ki mindenki igyekezett a mesternek keresztbe tenni vagy beavatkozni az elképzelt megoldásokba. A kupola végül – igaz már a mester halála után – elkészült és ez is ott szerepel a mester örökbecsű alkotásai között.
Michelangelot hosszú élettel ajándékozta meg a teremtő, 89 éves korában, 1564. február 17-én este 23 órakor hunyt el Rómában. A tetemét azonban szó szerint kicsempészték az örök városból és Firenzébe szállították. Vasari volt az is, aki fél évvel később megtervezte a mester nagyszabású firenzei búcsúztatását és kivitelezte a síremlékét.
Végül még egy idézet Vasaritól:
