230 éve született a magyar képfaragás úttörője, Ferenczy István
Alig van család, amely annyi jelentős művészt adott volna a magyarságnak, mint a rimaszombati Ferenczy család, hisz a magyar szobrászat megteremtője mellett ott van unokahúga, Teréz, aki költőként szerzett elévülhetetlen érdemeket, a Sándyak, Sándy György, a festő, annak fia, Gyula, a neves építész, akinek a budai Postapalotát is köszönhetjük, s az ő unokája, az alig egy éve elhunyt Kossuth-díjas festőművész, Konok Tamás.
Akinek az apja egyébként a magyar fotográfia első neves művelői közé tartozott, az oldalági Győryekről már nem is beszélve. Ferenczy István mindig járatlan utakon járt, többnyire gyalog, lelkileg megtörve, hőn szeretett nemzetétől és szülővárosától is elfeledve halt meg, hogy évtizedekkel a halála után végre felfedezzék és újratemessék. Kultusza azóta is töretlen, szülővárosában képzőművészeti verseny (s rövid ideig iskola) őrzi a nevét. 230 éve született a magyar szobrászat/képfaragás megteremtője, Ferenczy István.
1792. február 23-án született Rimaszombatban, alig két évvel a nagy reformer, II. József halála, három évvel a nagy francia forradalom győzelme után. Európa forrong, Magyarországon is készülődnek a jakobinusok, hogy aztán 1795 májusában bevégezzék az életüket a Vérmezőn. A Habsburgok ekkor még erősen őrzik abszolutista bástyáikat. A nyughatatlan, erősen érzékeny lelkületű (úgy látni, ez családi vonás) fiatalember előbb apja lakatosműhelyében tanul, majd Budára gyalogol, ahol Rauschmann tanítványa lesz egy kezdetleges rajziskolában. Innen útja a bécsi acél- és ércmetsző gyárba vezet.
24 évesen jut el az ottani Képzőművészeti Akadémiára, ahol előbb éremmetszést tanul Turietnél, majd Johann Martin Fischernél és Josef Kliebernél a klasszicista szobrászat alapjait sajátítja el.
Szolón című rézmetszetére felfigyel az akadémia, s díjazza. A 26 éves fiatalember ennél többre vágyik, s gyalog Rómába megy, ahol előbb a neves izlandi származású dán szobrászművész, Bertel Thorvaldsen műhelyében dolgozik és tanul, míg végül a klasszicista szobrászat megteremtőjeként számon tartott Antonio Canova látja el a tanácsaival. Később sokszor vágják majd a fejéhez, talán nem is mindig alaptalanul, hogy Canova-epigon.
Első jeles műveit is itt készíti el, s küldi haza. Ezek közé tartozik a Csokonai-mellszobor (amelyet Debrecennek ajándékozott) és a Palazzo di Venezia udvarán faragott Pásztorlányka (A Szép Mesterségek kezdete), amelyet carrarai márványból faragott.
A szobron egy leány látható, aki porba rajzolja eltávozott kedvese képét. A szobrot Kazinczy Ferenc versben köszönti, s azóta is ezt tartjuk a magyar szobrászat jelképének.
József nádornak annyira megtetszettek a szobrok, hogy ösztöndíjat biztosított a számára, így továbbra is Rómában képezhette magát. 1822-ben Canova meghal, de ő még két évig Rómában marad (első monográfusa, Meller Simon ezt tartja első szakmai, ún. római korszakának). 1824-ben végleg hazatér, s Budán telepszik le. Évekig a Sándor grófok budavári palotájában lakik, míg műterme az 1838-as pusztító árvízig a Jégverem utcában volt.
Ez az ún. képmásszobrok korszaka, számos neves és akkor ismert nagyság szobrát faragta meg, így az őt versben köszöntő Kazinczy, Kisfaludy Károly, majd Ürményi Ferenc országbíró mellszobrát, de ekkor készül el az Esztergomban található Szent István vértanú oltárszobra, ahogy több síremlék elkészítésére is megbízást kap, így az ő munkája Virág Benedek költő, a Forray-, a Szántó-, a Brunswick-, a Kultsár-síremlék.
Évekig kutatott megfelelő minőségű hazai márvány után, amelyet végül Brassó-Szörény megyében, Ruszkabányán (Ruszkica) talált meg. 1832-ben a nemrég alakult Magyar Tudományos Akadémia tagjává választják, de hiába dolgozik nagyon sokat, egyre több „megnemértéssel” találkozik, maga Széchenyi István is támadja. Ekkoriban már az Országház utcában él, itteni műhelyében készít róla dagerrotípiát Teleki Blanka. Önarcképét is szoborba faragja, de legnagyobb álma, az ún. Mátyás-emlék egészében sosem készül el. Mindössze Mátyás mellszobra s az Erő és Tudomány allegóriájának bronz reliefjei valósul(hat)tak meg. Vörösmarty Mihály veszi a védelmébe, akinek vezetésével gyűjtést is indítanak, hogy a Mátyás-emlékmű elkészülhessen (ez már az ún. Mátyás-emlék korszaka), de a sok csatározás felemészti a vagyonát és nem utolsósorban a lelki egészségét is. Bár a szoboröntödéje elkészül, a tervezett szobrásziskolája már nem.
Még elkészül Kölcsey szobrával, aztán valami végleg összetörik a lelkében. Összetöri gipszmintáit, felszámol mindent maga körül, s alig egy évvel a forradalom kitörése előtt hazaköltözik Rimaszombatba.
Ne feledjük, a Kárpáthy Jánosok, a Macskaházyak ideje ez, akik nem sokat törődnek a művészettel, s a nemzet fejlődésével sem.
Rimaszombatban még elindította hódító útjára tanítványát, Izsó Miklóst, elkészít pár agyagszobrot, s ruszkabányai márványból az Eurydikét, amely ma a református templom oldalában lévő sírházában található, s egy örökmozgó szerkezet elkészítése is izgatta a fantáziáját, de ezek már az élettől való búcsú évei. 1856 július negyedikén hal meg, s kiadós vihar kíséri utolsó útjára. Sírja sokáig áll szinte teljesen jeltelenül, míg 1909-ben ismét felfedezik, s akkor kerül holtteste jelenlegi, végleges helyére. A lelkileg érzékeny művészt az unokahúg, Ferenczy Teréz 1853-ban, pár héttel szintén tragikus halála előtt (agyonlövi magát) ezekkel a verssorokkal köszönti:
„Édes István bátyám, feléd száll, feléd száll
Hattyú bús énekem,
Nagy szellemed ölén tán pihenést talál
Dalt teremtő lelkem.
Óh, hadd borúljak le azon oltár előtt,
Mit te állítottál,
Melyben örök lángot – mit az ég kölcsönzött –
Honomnak szítottál.”
Szülővárosában 1902. június 4-én avatják fel Tompa Mihály szobrát, s a Batyiba érkező hírneves sereglet ekkor fedezi fel városa másik óriását: „A temető kapujától jobbra a liceum-sövény mentén, a legszélső, jeltelen sírsoron át gyalog ösvény vezetett. Előtte Jánosdeák András vas fejfája sötétlett a második sorban. Rajta muhar. Mögötte dudva. És semmi, semmi jel” – emlékszik vissza az akkori temetőlátogatásra Wallentínyi Dezső (Győry Dezső édesapja), akinek nem kis szerepe volt abban, hogy hét évvel a Tompa-szobor felállítása után sor kerülhetett Ferenczy István újratemetésére.
A nagy nap 1909 szeptember 26-án jött el, amelyen hódolója, Beöthy Zsolt mondott megemlékező beszédet, s átadják Vaszary László Ferenczy-mellszobrát is. A fellelkesült utódok három évvel később a már említett Wallentínyi Dezső szerkesztésében Rábely Miklós és fia nyomdájában kiadják a levelezését, Wallentínyi Dezső bevezetőjével, Beöthy-beszédével s Meller Simon tanulmányával megspékelve. A levelek nagy részét öccséhez, Józsefhez címezte. 1964-ben Lengyel Géza A szép mesterségek kezdete – Ferenczy István sorsa címmel megírja életrajzi regényét is.
Szülővárosa sem feledkezett el róla, pár évig (vagyis gyors megszűnéséig) a város kettes számú magyar alapiskolája viselte a nevét, míg a Csemadok Területi Választmánya 2002-ben országos képzőművészeti és irodalmi versenyt alapított (FIKIV), amelynek képzőművészeti része máig él, s évente meghirdetik.
2012 májusában a Gömör-Kishonti Múzeum Kerényi Éva kurátori irányításával A művész és ember című kiállítással tisztelgett az emléke előtt. A tárlatot megtisztelte jelenlétével Konok Tamás is, aki akkor járt először neves őse városában, s később nem egy Ferenczy- és Sándy-emléket és művet ajándékozott a múzeumnak.
– mondta köszöntőjében a Kossuth-díjas művész.
Canova-epigon volt? Ámbár még az is lehet, hisz ő volt a mestere, a szakmai példaképe. Ami tény, ő volt a magyar szobrászat, képfaragás megteremtője, s ez még akkor is elvitathatatlan tőle, ha élete teljében egyik napról a másikra a sarokba dobja a vésőjét., s idejekorán feladja. Mégis, ahogy Mellár írja: „De a csodás véletlen folytán épp a rimaszombati száműzetés lőn a folytonosság fenntartója. Ferenczy magányában fölfedezte Izsó Miklóst, a kőfaragó legényt szobrásszá avatta s kapcsolatot teremtett személye s a magyar szobrászat jövendője között.”
