Van-e nyelve a kőoroszlánnak?
Magyarország kétségtelenül legismertebb, de mondhatnám azt is, hogy kultikus jelentőségű hídja a Pestet és Budát a Duna felett összekötő Széchenyi Lánchíd. Mai elnevezését az indokolja, hogy egyik első megálmodója és megépítésének igazi motorja a legnagyobb magyarként emlegetett gróf Széchenyi István (1791–1860) volt.
Igaz, Baricz György (1779–1840) mérnök-alezredes már 1823-ban a Magyar Kurír hasábjain felvetette a hídépítés gondolatát Vélekedés, mi módon lehetne Buda és Pest között a Dunán állandó hidat építni című írásában, amelyben a vas alkalmazásának lehetőségét is boncolgatta.
A híd mozgalmas történetéről számtalan cikk, sőt könyv is született, a következőkben inkább néhány érdekességet, humoros anekdotát és makacsul tovább élő tévedést idéznénk, amelyeket a közvélekedés számos fontos dologgal kapcsolatban hajlamos készpénznek venni.
Az első cölöpöket 1840. július 28-án verték le, az ünnepélyes alapkőletételre két évvel később, 1842. augusztus 24-én került sor. A híd építésének egyes fázisait nem részletezném, de például 1848 júliusában az utolsó lánc beemelésekor az elemet felhúzó csigasor egyik láncszeme elpattant és a hídlánc visszazuhant az alatta lévő úszóállványra és az ott tartózkodó emberek, köztük Széchenyi is a Dunába estek. Sajnos egy halálos áldozata is volt ennek a balesetnek.
A szabadságharc idején hol az osztrákok, hol a honvédek veszélyeztették a lényegében megépült, de még folyamatos áthaladásra nem alkalmas hidat, és paradox módon egy osztrák őrnagy volt az, aki 1849. július 11-én elrendelte a híd építésének befejezését.
A sors fintora, hogy maga Széchenyi egyszer sem haladt végig a hídon, miután 1848. szeptember 5-én a döblingi Görgen-gyógyintézet lakója lett, amit az 1860. április 8-án bekövetkezett haláláig már nem hagyott el.
A híd történetének egyik fájdalmasan szimbolikus eseménye volt, hogy hivatalosan először az a Julius Jacob von Haynau táborszernagy haladt végig rajta 1849. november 20-án, aki másfél hónappal korábban Aradon 13 honvéd katonatisztet végeztetett ki. A hídon kétoldalt végig osztrák katonák álltak sorfalat. Ez egyszerre volt a nemzet megalázása és a hatalom erődemonstrációja. A „bresciai hiénát” néhány osztrák követte a hídavatás alkalmából, és amint a túloldalra érkeztek, a társaság szétszéledt, semmilyen ünnepséget nem rendeztek.
A Lánchídra 1852-ben került fel négy, egyenként tíz tonnás kőoroszlán, a lőcsei születésű Marschalkó János Sámuel (1818–1877) szobrászművész legismertebb munkája. Frick Jakab cipészinasnak azonban feltűnt, hogy az oroszlánoknak elfelejtett nyelvet faragni a mester. Hangosan felkiáltott: „Nini, ezeknek az oroszlánoknak nincsen nyelve!” Az egész város aztán ezen viccelődött, és állítólag Marschalkó ezt annyira a szívére vette, hogy szégyenében a Dunába vetett magát. De ez nem igaz, mint fentebb utaltam rá: a művész 1877-ben halt meg, jó negyedszázaddal később, tehát nem lett öngyilkos. Inkább azt mondhatnánk, hogy először nagyon dühös lett, majd bebizonyította, hogy a nagy kőmacskáknak igenis van nyelvük, csak azt alulról nem látni.
Ötszáz forintban fogadott a hitetlenkedőkkel és a gúnyolódókkal, akiket aztán magával vitt egy éppen Pesten időző vándorcirkuszba, ahol a pihenő és tátott szájú oroszlánok nyelvét sem lehetett látni, mert a fogsoruk eltakarta. A fogadást megnyerve a pénzt jótékonysági célra fordította.
Egyébként a négy hatalmas kőoroszlánon kívül különböző formában további oroszlánábrázolások is ékesítik a Lánchidat.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/36. számában.
