Vajda János dohog
Vajda János (1827–1897) a 19. század második felének magyar irodalmában bizonyos értelemben idegennek számított. Költészete merőben eltért az akkoriban népszerű (és az utókor értékelése szerint epigon) irányzatoktól, emiatt kényszerült kenyérkereső foglalkozás után nézni. Volt földbecslő hivatalnok, de éveken át újságíróként is dolgozott.
Ezt a munkát azonban nem szerette, mert úgy gondolta, hogy a versírástól szívja el az energiáit. Ennek ellenére minden szóra, fordulatra, mondatra odafigyelt és rendkívül felbosszantotta, ha a szerkesztő „belenyúlt” a szövegbe, akár egy szót is megváltoztatva vagy kihagyva. Ezzel a legtöbb lapnál tisztában voltak, és az akkoriban legolvasottabb hetilap, a Vasárnapi Ujság szerkesztője még az „s” kötőszót sem merte „és”-re változtatni anélkül, hogy ne szaladt volna ki a Svábhegyre (itt lakott Vajda) engedélyt kérni.
„Fogadni mernék rá – jegyezte fel az egyik kortárs a költő szavait –, hogy a dolog a következőképpen történt: olvassa a szerkesztő a kéziratot, és amikor a kefekötőhöz ér, meghökken és letelefonoz a kiadóhivatalba: – Halló, Zilahi, halló! Van-e nekünk kefekötő előfizetőnk? – Amire Zilahi átnézi az előfizetők névsorát, aztán jelenti: Kefekötő előfizetőnk van öt. Persze, erre fogta magát a szerkesztő és korrigálta, hogy »iszik, mint a föld«. Nos, így történhetett.”
Meglepetésére azonban az ellátás remek volt, ezért valahogy nem is gondolt a magával hozott ételekre. Néhány nap elteltével azonban furcsa szagok kezdtek terjengeni a szobában, ami valószínűleg a szobalánynak is feltűnhetett. A költő azonnal rájött, hogy a magával hozott elemózsia romlott meg a nyári melegben, ezért elhatározta, hogy feltűnés nélkül megszabadul tőle. Persze az ablakon csak úgy nem dobhatta ki, ezért egy séta alkalmával magával vitte a papírba csomagolt élelmiszert, hogy majd valamelyik bokor tövében „ottfelejti”. De mindig jött éppen valaki, így nem sikerült megszabadulnia a kellemetlen rakománytól.
Ezért másnap már korán reggel elindult és sikerült is egy helyen kis gödröt ásnia és ott elrejtenie a bűzlő csomagot. Már éppen az utolsó rögöket kaparta vissza a kupacra, amikor váratlanul felbukkant az egyik fürdőorvos, Vajda jó ismerőse és tisztelője. Meg is kérdezte, hogy mit kapargál Vajda szorgalmasan, ráadásul ilyen korán. A költő előbb elvörösödve hümmögött ezt-azt, majd bevallotta, hogy miről van szó. Mire az orvos nevetve megjegyezte, hogy ezt sokkal egyszerűbben is elintézhette volna. Csak szólnia kellett volna az egyik szolgának, hogy dobja a szemétbe a megromlott ételt.
Számára azonban ez nem volt annyira természetes, ráadásul, hogy így rajtakapták, azt nagyon röstellte és még aznap összecsomagolt és elutazott. Később persze még többször visszatért ide, de már kolbász, sonka és egyéb finomságok nélkül.
Megjelent a Magyar7 2023/45. számában.
