Trianon számkivetettjei

2020. június 6., 09:06
Lacza Tihamér

Háború idején sokan kényszerülnek elhagyni a szülőföldjüket. Menekülnek a közelgő ellenség és a fenyegető halál elől, abban reménykedve, ha véget ér az öldöklés, visszatérhetnek az otthonukba, és folytathatják korábbi életüket. Az I. világháború azonban sok ezer magyart – de számos németet is – akkor űzött el a szülőhelyéről, amikor már befejeződött.

A cseh, a román és a szerb hadsereg – a franciák hathatós támogatásával – igyekezett elfoglalni azokat a területeket, amelyekre a győztes hatalmaktól már ígéretet kaptak, de a kijelölt demarkációs vonalakat egyikük sem vette tekintetbe. Ebben elsősorban a románok „jeleskedtek”, és amint elérték ezeket, azonnal tovább nyomultak, nem riadva vissza a polgári lakossággal szembeni kegyetlenkedéstől és a tömeges gyilkosságoktól sem.

A magukat győztesnek tekintő szomszéd államok már akkor igyekeztek berendezkedni az ellenőrzésük alá vett területeken, amikor még nem dőlt el, hol húzzák majd meg az új határokat. Első dolguk volt lecserélni például a közigazgatásban vagy a vasútnál dolgozó magyar hivatalnokokat és alkalmazottakat.

Ezek az emberek és hozzátartozóik aligha reménykedhettek abban, hogy olyan munkát találhatnak maguknak, amely biztosítaná a megélhetésüket. Legtöbbjük nem volt hajlandó felesküdni az új hatalomra, és inkább a menekülést választotta.

Akiknek rokonaik éltek a csonka országban, abban reménykedtek, hogy befogadják őket, de százezrek úgy vágtak neki az útnak, hogy sejtelmük sem volt arról, mit hoz számukra a jövő. Valamennyi megszállt területről érkeztek menekültek, a legtöbben Erdélyből és Partiumból, de a Felvidékről és Kárpátaljáról is, valamint a Délvidékről. Nemcsak magyarok, hanem például szepességi németek is. Arra vonatkozólag, hogy hányan hagyták el a lakóhelyüket, nincsenek pontos adatok, de a történészek 350–430 ezer közé teszik a számukat. Csekély hányaduk szekereken, lovas kocsikon indult el, de a legtöbben tehervagonokban rendezkedtek be, és vasúti szerelvényeken érkeztek meg az anyaországba.

A magyar hatóságoknak és a MÁV-nak komoly gondot okozott ennek a hatalmas áradatnak a szállítása és elhelyezése. Egy-egy család általában két tehervagont vett igénybe. Az egyikben a legfontosabb ingóságaikat (bútorokat, használati tárgyakat stb.) helyezték el, a másikban pedig maga a család rendezkedett be, nem is sejtve, hogy olykor hosszú hónapokig vagy évekig kell majd ott lakniuk.

Eleinte meglehetősen rendezetlenül zajlott ez a menekülés, de a magyar hatóságok később igyekeztek nyilvántartásba venni az érkezőket. 1920-ban megalakult az Országos Menekültügyi Hivatal (OMH) is, amely már minden érkezőt regisztrált, és a lehetőségekhez képest gondoskodott az elhelyezésükről. Megpróbált munkahelyet is találni a családfenntartóknak, ingyenkonyhákat is működtetett a számukra.

Lássunk néhány számadatot. A MÁV-nak 1914-ben 65 ezer tehervagonja, 8680 személyvagonja és 3935 mozdonya volt. A háború végén a megszállók nemcsak a vasútvonalakat vették birtokba, hanem a vagonokat és a mozdonyokat is. A Magyar Államvasutaknak 18 832 tehervagonja, 1715 személyvagonja és 1600 mozdonya maradt. Az OMH nyilvántartása szerint 1920-ban 4387 tehervagon vesztegelt a főváros és a határ menti nagyobb városok rendező-pályaudvarain, 1922-ben ennek már csak valamivel több mint a felében, 2245 vagonban, 1924-ben pedig 850 tehervagonban laktak menekültek. Az utolsó vagonlakók 1927-ben hagyták el ezt a „lakóhelyet”. A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy a menekültek 85-90 százaléka elhagyott kaszárnyákban, iskolaépületekben, barakktelepeken kapott szállást.

A vagonokban az 1920–1924 közötti időszakban összesen 40-50 ezer ember lakott, de nem egy időben. A veszteglő vagonok száma alapján elmondható, hogy általában 16 ezer ember lakott egyszerre a vágányokon.

A legtöbb vagon (mintegy 500) a budapesti Nyugati pályaudvar oldalvágányain állt, a többi fővárosi és vidéki pályaudvar környékén ez a szám jóval kisebb volt. A családok természetesen arra törekedtek, hogy a lehető legrövidebb idő alatt rendes fedél alá jussanak, és a hatóságok is ezt szerették volna.

vagonlakók

Az OMH az adott anyagi lehetőségek között lakásokat is épített a menekülteknek, de sokan még így is hónapokig a vagonokban laktak, ezért megpróbálták úgy berendezni az életüket, hogy az elviselhető legyen. A családok látogatták egymást, vigyáztak egymás vagyonára, keresték a közös szórakozás lehetőségét. Voltak, akik tyúkokat és nyulakat tartottak, emellett zöldséget is termesztettek, sőt piacoztak is. Mások a vagonokba albérlőt fogadtak, hogy egy kis pénzhez jussanak. A legnagyobb gondot a tisztálkodás és az emberi „szükségletek” megoldása jelentette. Időnként súlyos járványok is kialakultak (vérhas, tífusz). A vágányokon különösen a gyerekekre leselkedett veszély, mivel a szerelvényeket és a vagonokat olykor ide-oda tologatták, és ilyenkor súlyos sérülések és halálos balesetek is előfordultak.

A MÁV-nak hiányoztak a lefoglalt vagonok, különösen nyáron, amikor a learatott gabonát kellett elszállítani. A magyar állam ilyenkor igyekezett visszatartani a menekülőket, akik kisebb-nagyobb hullámban folyamatosan érkeztek még évekig. A budapesti kormány, bár segítette a rászorultakat, nem szorgalmazta különösebben, hogy az utódállamokból tömegesen jöjjenek magyarok, mert ez csökkentette a revízió esélyeit.

Azok a kérvényezők, akik korábban nem közhivatalnokok voltak (pl. gyógyszerészek, orvosok, iparosok) és ezért nem kellett okvetlenül elhagyni az otthonukat, mert egzisztenciálisan nem szorultak rá, szigorúbb elbírálás alá estek. A határállomásra érkezők kérelmét egy kéttagú bizottság bírálta el, és csak akkor kaphattak beutazási engedélyt, ha egységes döntést hoztak róluk. A menekültek csak a kijelölt határátkelőkön jöhettek az országba, és ott kellett regisztráltatniuk magukat. Amennyiben ezt elmulasztották, évekig nem kaphattak segélyt sem. Ők egyébként is nagy terhet jelentettek a gazdaságilag lerobbant országnak, ugyanakkor sok érettségizett és diplomás ember is akadt közöttük, akik idővel el tudtak helyezkedni és beilleszkedtek.

Ismert személyek is akadtak a vagonlakók között, például Cholnoky Jenő földrajztudós, Kosáryné Réz Lola írónő és akkor hatéves fiacskája, Kosáry Domokos, a későbbi történész, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.

A menekültek között azonban alig akadtak parasztok és mezőgazdasági dolgozók. Nekik földjeik voltak, és ha nem is könnyen, de ez biztosította a megélhetésüket.

(Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/22-23. számában)

Kövesse facebook oldalunkat is!