Timár, a Mesti

A Mesti kifejezés magyarázatra szorul: tanítványok generációi szólították így Timár Sándort – a szokásos mester megszólítást a szeretet és a tisztelet személyes becenévvé szelídítette a növendékek körében.

Timár Sándor koreográfus a szakma nagy öregjeinek egyike. A Szolnok környéki tanyavilágból, szorgalmas, a környék által tisztelt parasztszülők gyermeke az elemi népiskola négy osztályát a tanyasi iskolában végezte, utána a jó nevű szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumban tanult, amelyre mindig tisztelettel emlékezik. Itt került kapcsolatba a cserkészmozgalommal, és azon keresztül ismerkedett meg a magyar népdallal, néptánccal. Itt találkozott a kor legnagyobb tánckoreográfusával, Molnár Istvánnal, aki az 1940-es évek elejétől a nyári cserkésztáborokban néptáncot, népdalt is tanított.

Ez a találkozás indította el a néphagyomány megismerésének Bartók és Kodály mutatta útján. Hetedikes-nyolcadikos gimnazistaként már néptánc- és népdalgyűjtéssel foglalkozik. A gyűjtött táncokat, dalokat betanította a gimnázium regös cserkészcsoportjának. 1948-ban került az országos figyelem látószögébe a Gyulán tartott országos néptáncversenyen a kiváló táncossal, Sajti Sándorral párosan előadott juhásztánccal.

„Szerettem volna kutatóorvosnak tanulni” – vallja. „Reménykedtem, hogy bevesznek az egyetemre, de hát én kulákgyerek voltam, a felvételire el sem mehettem.” Egy év múlva a színiakadémiával próbálkozott, de hiába volt sikeres a felvételi vizsgája, ott is megálljt parancsolt a káderlapja. Maradt a néptáncnál kultúrmunkásként Szolnokon.

1951-ben felvételi vizsgát hirdetett a Molnár István által frissen alapított SZOT szakszervezeti együttes, oda már bejutott, és lett belőle hivatásos néptáncos. Neki való közegbe került. Társa lett Martin György, a későbbi világhírű néptáncgyűjtő tudós, akivel a kialakult testvéri, szakmai barátság az élete végéig megmaradt. Az együttest 1955-ben – minden elért sikerei ellenére – anyagi okokból feloszlatták. Az állás nélkül maradt táncosok Molnár István vezetésével megalakítják az amatőr Budapest Táncegyüttest, abban táncol tovább. A társulat, amely két év múlva, 1957-től a SZOT központi művészegyüttese, Budapest Táncegyüttes néven hivatásos együttesként ma is működik. Oda már Timár nem tartott velük, mert az év nyarán a franciaországi turné előtt kivált az együttesből, és megindult a saját útján. Amatőr együtteseknek egyengette az útját, miközben Martinnal néprajzi gyűjtéseket végezve megismerkedett a hazai magyarok és a magyarországi nemzetiségek, a szlovákok, szerbek, cigányok, románok, németek, bunyevácok tánchagyományával, majd megalakította az amatőr Bartók Táncegyüttest.

A Timár, a Mesti című könyv hosszan taglalja a Bartók Béla Táncegyüttes vezető koreográfusaként a „csak tiszta forrásból” gondolat érvényesítéséért végigküzdött éveket. Ebben a fejezetben Timár mellett pálcát törve jelentős számban szólalnak meg a korabeli néprajzosok, koreográfusok, kiváló táncosok, például Martin Görgy, Borbély Jolán, Andrásfalvy Bertalan, Novák Ferenc, Lelkes Lajos, Galambos Tibor, Sajti Sándor, Simai Zsuzsa, Vásárhelyi László, Varga Zoltán, Héra Éva és mások, akik a későbbi években is társai maradtak.  Nagyon nehéz harc volt, mert a szovjet Mojszejev együttes nemzetközi irányzat ellenében kellett a magyar néphagyomány tiszta, nemzeti jellegének a megőrzését elfogadtatni.

A Bartók és Kodály munkásságával fémjelezett „csak tiszta forrásból” irányzatot felvállalt személyeknek és együtteseknek ez ellen kellett alkotói munkájukkal bizonyítani a nemzeti irányzat jelentőségét. A táncvonalon elődnek számító Muharay Elemér és Molnár István már ebben az irányban munkálkodott, a saját néprajzi gyűjtésük anyaga szolgált az alkotásaik alapanyagául. Ennek az útnak a folytatását tűzte maga elé Timár Sándor és az általa alapított Bartók Táncegyüttes is. Munkásságát idővel a kulturális társadalom részéről hazai és külföldi elismerés övezte. A Bartók Együttes bő egy évtized alatt munkamódszerében, alkotói tevékenységében irányt meghatározó együttesé vált.

Ennek a folyamatnak a küzdelmes éveit tárja elénk tanulságként a könyv. Tanulságul azoknak is, akiknek a véleményét Jánosi Sándor fogalmazta meg 1978-ban egy szakmai vita alkalmával: „Azt vetik Bartók szemére, hogy igaz, ti jobban tudtok táncolni, mint mi, de mi művészi fokra emeljük a néptáncot, ti meg mumifikáljátok.” A fülembe csengenek a felvidéki vitáinkon a hasonló megfogalmazások magabiztos szólamai, mert idehaza is sokat kellett vitatkozni, míg az 1980-as években a táncmozgalmunk elfogadta a „csak tiszta forrásból” alkotói elvet.

Ebben sokat segített Timár is, a példával, amit a Bartók Táncegyüttes és később már a vezetésével dolgozó Magyar Állami Népi Együttes fellépéseivel nyújtott az országos fesztiváljainkon Zselízen, Gombaszögön, illetve a tanfolyamainkon vendégoktatóként történő közreműködésével. A koreografálásról szóló nézeteinek első írásban megjelentetett füzete (ösztönzésemre, mert akkoriban én voltam a hároméves koreográfusi tanfolyamok vezető tanára) a pozsonyi Népművelési Intézetben, a nemzetiségi osztály gondozásában mint tananyag látott napvilágot.

Ebbe az időszakába tartozik a táncház létrehozásában vállalt szerepe is. Ezzel a kérdéssel is elég behatóan foglalkozik a könyv, úgy, hogy miközben Timár tevékenységét taglalja, rámutat a Bartók Együttes táncosainak közreműködésére, valamint arra, mennyire fontos a táncok tanításánál, színpadi, valamint táncházi táncolásánál az élő népzenekari (parasztzenekari) zene jelenléte. Ez lényegében forradalmasította a táncok zenekíséretének a gondolatát. Hatására egymás után alakultak a „parasztzenekarok”, és váltak szerves részévé a táncmozgalomnak.

Az abban az időben alakult zenekarok jelentős része megélte az alakulása ötvenéves évfordulóját (például a Téka, a Muzsikás). Ez a mozgalom is átjött hozzánk is, és pozitív változásokat idézett elő. Az amatőr együtteseink mellett megalakultak a „parasztzenekarok”, például a Szőttes mellett a Varsányi, a Hajós, a Tátika mellett a Czuczor, az Új Nemzedék mellett a Kováts Marcell, a Rozmaring mellett a Pota Géza, a Csallónál az Ürge Mária, a Csallóközi mellett a Vontszemű János, az Ifjú Sziveknél a Szarka Gyula vezette Ghymes, a Kincső esetében a Mézes Árpád és felesége vezette Gereben zenekar. Ezek a zenekarok ott voltak a táncosokkal a kompozíció betanításakor, kísérték őket az előadásokon és a táncházakban.

Timár jelentős koreográfusnevelő munkát is végzett. Jó nevű, ma is alkotó koreográfusok kerültek ki a keze alól. A néptánctagozati osztály vezetője volt a Balett Intézetben a későbbi Táncművészeti Főiskolán. Meghívott előadóként járta az országot, és oktatott a különböző néptánctanfolyamokon, vezetőképzőkön. Külföldön is tanított, Japánban például hosszú időn keresztül évente egy-egy hónapot oktatott, de kijárt Amerikába is. Fentebb már jeleztem, hogy nálunk is a koreográfusok hároméves szaktanfolyamain köztiszteletnek örvendő oktató volt. A felesége, Böske meg a családja ebben is segítőtársai voltak és máig a segítőtársai. E témakörrel is bőven foglalkozik a könyv, miközben korrajzot is ad.

A következő terjedelmes fejezet a Magyar Állami Népi Együttesben eltöltött közel húsz évének a leírása. Ott is reformra volt szükség. Rábai Miklós művészeti vezető és koreográfus 1974-ben bekövetkezett halála után a követői folytatták az általa kialakított, bizonyos értelemben magyar nemzeti néphagyományi elemekkel megreformált „Mojszejev stílusú” koreográfiai fogalmazást. Az együttes koreográfusának kinevezése után ennek is nekifogott. Ezeket az éveket bőven tárgyalja a könyv, s tartalmazza a segítőtársak bátorító biztatásait. Timár maga mellé állította a táncmozgalomban kiváló munkát végző koreográfusokat, valamint az általa kinevelt kiváló táncosokat, koreográfusokat, zenészeket is. Munkájában erős társra lett a táncosként a Bartók Együttesből magával hozott felesége, Böske.

Nem rohant fejjel a falnak. „Amikor Sándor az Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett – meséli Zsuráfszky Zoltán, aki a Balett Intézet első néptáncosztályából Timárt megelőzve került az Állami Népi Együtteshez táncosnak –, természetesen a Tékát hívtuk magunk mellé, később Ökrös Csaba és zenekara muzsikált a napi munkában is. Ez akkoriban óriási reveláció volt, hogy a napi tánctanulást élő, kis zenekar kíséri. Egy olyan forradalmi újítás, amit Sanyi valóban meg is lépett. Szakított a régi beidegződéssel, a „mojszejevi” táncstruktúrával. Az eredeti autentikus táncnak az ízét, a gyűjtéseknek a levegőjét, a szellemiségét hozta be a néptánc művészetébe Martin György tudományos útmutatása alapján.”

És mindezt sikerült elfogadtatnia a hazai és a külföldi kulturális élettel, a politikummal, valamint a közönséggel. Alkotói életének alkonyán, amikor a kora már elparancsolta az ÁNE-ból, Böskével és a családdal együtt megalakították a Csillagszemű Gyermektáncegyüttest, amely mára világhírre emelkedett, és mintegy 500 gyermeknek boldog alkotói otthona.

Végezetül jó szívvel ajánlom ezt a könyvet minden tánccal, zenével foglalkozó magyar embernek, és ajánlom azoknak is, akik „csak” szerelmesei, tisztelői, nézői a műfajnak.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/49. számában)