Magyar jeleket hagyjunk az utókornak
A dunamocsi Lajos András egyidős a Csemadokkal, és bő 50 éve alapszervezeti elnök. Eredményes munkáját Életmű Díjjal ismerte el a szervezet, amelyet a magyar kultúra napján, Galántán megtartott központi ünnepségen vehetett át. A kitüntetett, élete során, mindig fontosnak tartotta a kulturális értékek teremtését és továbbadását.
1971-ben miért vállalta az elnöki teendőket a dunamocsi alapszervezetben? A volt rendszerben érték-e kellemetlenségek emiatt?
Két hónappal a Csemadok megalakulása után, 1949 májusában születtem, ami meghatározta az életemet. Csupán 22 éves voltam, amikor 1971-ben baráti társasággal egy általam rendezett színdarabot próbáltunk a kultúrházban. Az akkori idős elnökünk, Szalai Ernő rábeszélt, hogy legalább egy év próbaidőre vegyem át tőle a stafétabotot. Mivel azóta senki sem szólt, hogy már letelt a próbaidőm, ezért mindmáig irányítom a sokrétű csemadokos munkát.
Bár kevesen voltunk, de rendőri felügyeletet mindig kaptunk. Rendőrségi kihallgatásokra ugyan sosem hívtak, de később, a mečiari években sokszor előfordult, hogy a hagyományőrző csoportunk magyarországi fellépéseire szóló meghívókat ismeretlenek által felbontott, majd visszaragasztott borítékokban kaptuk meg. Talán valakik azt gondolták, hogy postai úton intézzük a titkos dolgokat...?
Sokéves tapasztalatai alapján mit mondana, a Csemadok mikor élte a fénykorát Dunamocson?
Bár most is 150 körüli a taglétszámunk, mint 50 évvel ezelőtt volt, de ezt a létszámot csak folyamatos tagtoborzással lehetett megtartani. Időközben ugyanis sokan elhunytak, s azok közül, akikkel ezt a munkát együtt kezdtem, már csak én élek. Sajnos, a fiatalok már egyre kevésbé érdeklődnek a Csemadok iránt, mert a családalapítás, illetve a munka miatt egyre kevesebb a szabadidejük.
Hagyományőrzőként, színdarabok rendezőjeként, néptáncosként, nótaestek és tematikus bálok szervezőjeként mi a legmaradandóbb emléke?
Lassan megöregedtünk, ma már csak tízen hódolunk ennek a szép kedvtelésnek. A citerások közé ugyan korábban beállt pár alapiskolás, de aztán a tanulmányaik miatt szétszéledtek. Emiatt a műkedvelő csoportjaink tagutánpótlása is kérdéses. Egykor szintén öröm volt szerepelni a Jókai Napokon, a komáromi színjátszó csoportba is meghívtak, s az akkor végzős gimnazista Kaszás Attilával és a darabokat rendező Sztrecskó Rudolffal együtt több díjat nyertünk. Az életem párját szintén a kultúra révén ismertem meg. Ma már egy lány és egy fiú boldog szülei vagyunk, és 4 unokának is örülhetünk. Azért is szentelhetek sok időt és energiát a kultúrának, mert a nejem biztosítja a kellő családi hátteret. 52 éven át agronómusként, majd az öcsémmel együtt vállalkozóként helyben dolgoztam, így nem kellett utazgatásra pazarolni az időmet.
Egyéni sikereire is büszke lehet, hiszen aranykoszorús nótaénekes, Bandi fiuk pedig a Miskolci Nemzeti Színház elismert művésze és a hazai rendezvények gyakori vendégszereplője.
Egykor négyen voltunk Lajos Andrások a családban, ahol apáról fiúra szállt a kultúra szeretete.
Sosem készültem nótaénekesnek, de mindig szerettem dalolni. 2002-ben Bősön, az I. Országos Nótaversenyen 2. helyezett lettem. Később Ipolynyéken, az Őszirózsa versenyen pedig elnyertem az Aranykoszorús nótaénekes címet, s ezért kétszer felléphettem a Duna TV-ben. Mindez jó érzéssel tölt el, illetve az is, hogy Bandi fiunk közkedvelt, hivatásos színművészként a Vígszínház után, már évek óta Miskolcon bizonyítja a tehetségét. Ha az ideje engedi, négy saját műsora egyikével a felvidéki meghívásoknak is szívesen tesz eleget.
A Csemadok Komáromi Járási Elnöksége további tagjaival együtt kezdeményezte, hogy emléktáblákat állítsanak megalakulásuk 50. évfordulója alkalmából. Miért?
Kiss Miska járási elnökkel együtt vállaltuk, hogy a Dunamoccsal szemközti baráti faluból, Süttőről biztosítjuk a márvány emléktáblákat annak a 35 járásbeli településnek, ahol működött Csemadok-alapszervezet. A Rákóczi Szövetség támogatásának köszönhetően az érintettek ingyen kapták meg az emléktáblákat. Akkoriban a Csemadok Közép-Európa legnagyobb tömegszervezete volt, nagyon sokat tett a hazai magyarságért, s megérdemelte, hogy méltóképpen emlékezzünk meg az 50. jubileumáról.
Az alapszervezetünk a 90-es években a dunamocsi református templomnál állította fel a Sidó Szilveszter által faragott március 15-i kopjafát, amire a helyi önkormányzat nem mert vállalkozni. Azóta minden évben a kopjafánál emlékezünk meg a márciusi ifjakról koszorúzással és kultúrműsorral. A Trianon-centenárium alkalmából pedig a községi hivatal elé helyeztünk egy márvány emlékművet, amelyen a megcsonkított Nagy-Magyarország térképe látható. Remélem, hogy e „beszédes” jelünk is túlél majd több nemzedéket. Ennek az ötletemnek a megvalósítását a fél évszázadnyi csemadokos munkám megkoronázásának tartom.
Az Életmű Díja kapcsán milyen érzések töltik el? Folytatja az elnöki munkát, vagy már átadná a fáklyát?
Hiszem, hogy azt a mindenkori elnökségünkkel és az említett csoportjainkkal közösen érdemeltük ki. Esetemben sem csak egyéni teljesítményről, hanem áldozatkész csapatmunkáról beszélhetünk. A vezetőségünknek már öt évvel ezelőtt felajánlottam, hogy átadom a stafétabotot egy fiatalnak, akinek a munkáját tanácsokkal szívesen segíteném. Eddig még nem jelentkezett az utódom, ezért elnök maradtam. Egyre nehezebb az embereket bevonzani a csoportokba és a rendezvényekre, a legtöbben csak a megélhetésükre fókuszálnak, s főleg nem akarnak felelősséget vállalni. Ha meglesz az utódom, neki a pandémia miatt nehéz lesz mindent újrakezdeni, de másokkal összefogva majd ő is sikeresen dolgozhat azért, hogy még sokáig égjen a fáklyalángunk.
Megjelent a Magyar7 2022/5. számában.
