Kukorica Jancsi esete Bob úrfival
Kacsóh Pongrác (1873–1923) a múlt század első évtizedének egyik közkedvelt zeneszerzője volt, jóllehet igazából csak egyetlen mű volt az, ami halhatatlanná tette a nevét. Matematika–fizika szakos tanárként oktatott egy budapesti gimnáziumban, de közben zenei tanulmányokat is folytatott és számos zenekritikát és zeneelméleti cikket is publikált. 1904-ben komponálta János vitéz című örökbecsű daljátékát, amelynek szövegkönyvét Bakonyi Károly (1873–1926) novellista, színműíró – és mellesleg a Földművelésügyi Minisztérium fogalmazója – vetette papírra.
A darabot azokban az években legalább hatszáz alkalommal előadták. Bakonyi számos sikeres színmű szerzője volt, és színdarabot írt Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményéből is. Ő ajánlotta fel megzenésítésre Kacsóhnak a darabot, amelynek a dalszövegeit Heltai Jenő (1871–1957) írta, időnként Kriza János (1811–1875) néprajzkutató Vadrózsák címmel megjelent székely népköltészeti gyűjteményét is felhasználva. Például Bagó nótájának a szövegét (A fuszulyka szára…) is ebben a gyűjteményben találták meg.
Bakonyi írta nem sokkal korábban egy másik sikeres daljáték librettóját is, ez Huszka Jenő (1875–1960) Bob herceg című operettje volt, amelyet 1902-ben mutattak be. Huszka hosszú élete során komponált még jó néhány sikeres operettet, ezek közül kiemelkedik a Lili bárónő, a Gül baba és a Mária főhadnagy.
Az 1900-as évek elején és még jó ideig természetesen a népszerű énekeket és dallamokat nem a rádióban vagy hanglemezről hallgatták az emberek. A „közvetítő” szerepét a kintornásoknak is nevezett verklisek „vállalták”. A verkli vagy magyar nevén: a sípláda lényegében egy olyan fúvós hangszer, amelyben egy kilyuggatott fémhengeren, vagy lyukszalagon tárolt „program” irányítja a szerkezetben elhelyezett síprendszer megszólalásának sorrendjét a tekerés során mozgásba hozott levegő szelepeken történő áramoltatásával. A verkli múltjáról és különböző típusairól még hosszan értekezhetnénk, annyit viszont mindenképp el kell mondani, hogy a városi bérházak udvarain, a kocsmákban és a vendéglők kerthelyiségeiben évtizedeken át szinte elmaradhatatlanok voltak a kintornások, akik a legnépszerűbb dallamok „változatait” szólaltatták meg.
Természetesen a Bob herceg és a János vitéz egy-két betétdala is a repertoáron szerepelt, amit sokan, akik nem jutottak el a színházba, különösen nagy kedvvel hallgattak. A fülbemászó muzsika azonban, ha sokadjára is azt vagyunk kénytelenek hallgatni, előbb-utóbb idegessé teszi az embert.
Így volt ezzel Huszka Jenő is, amikor házának az udvarán minden nap délben megjelent egy verklis és a Bob herceg egyik népszerű betétdalát, Bob úrfi belépőjét adta elő. (Kezdő sorát alighanem sokan ismerik: „Londonban, hej, van számos utca…”) Huszka Jenő a sokadik napon már nagyon unta ezt az ingyenes előadást, ezért lement a kintornáshoz és megkérdezte tőle, hogy nem ismeri-e véletlenül Kacsóh Pongrác János vitézét? A verklis azonnal büszkén válaszolta, hogy bizony ismeri, akár el is játszhatja például Kukorica Jancsi nótáját, furulyaszóval, és előhúzta az átlyuggatott lemezt, amelyen a dallamot „rögzítették”.
Huszka azonban nem vágyott erre az élményre, ehelyett megkérte a verklist, hogy Kacsóh úr ablaka alatt húzza el a „Kukorica közt születtem…” nótát minden délben. Rögtön egy forintot is átnyújtott neki a szolgálatáért cserébe, megjegyezve, ha szorgalmas lesz, egy hét múlva jöhet a következő forintért. A verklis már-már nyúlt a pénzért, aztán váratlanul meggondolta magát. Huszka kérdően nézett rá.
A férfi ezt mondta: „Bocsásson meg, uram! Mindenhova elmehetek, de Kacsóh úrhoz nem. Ő volt ugyanis, aki engem ide küldött, és öt forintot fizetett!”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/29. számában.
