Görgei Artúr két találkozása egykori parancsnokával
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc fővezére, Görgei Artúr (1818–1916) kétszer öltötte magára a katonai egyenruhát. Ezt úgy kell érteni, hogy apja kívánságára katonai pályára lépett és 1845-ig különböző alakulatoknál szolgálva egészen a főhadnagyi rendfokozatig jutott. Ezután kilépett a hadseregből, miután katonaként nem nősülhetett meg, csak egy bizonyos óvadék (kaució) lefizetése ellenében, de ez a pénz nem állt a rendelkezésére.
Eredetileg egyébként is tanár szeretett volna lenni, ezért 1845-ben Prágában beiratkozott az egyetemre, ahol kémiát tanult. Figyelemre méltó tudományos eredményeiről két korabeli szakfolyóiratban is beszámolt. 1848-ban azzal a szándékkal tért haza, hogy a pesti műegyetemen egy megüresedett professzori állást megpályázva kémiát fog tanítani. Ehelyett, mint tudjuk, ismét katonai feladatok várták, így másodszor is magára öltötte az egyenruhát.
Valamikor az 1890-es években egy sárospataki földbirtokos is bejelentkezett nála. Miután Görgei ekkor már nagyot hallott, kétszer is megkérdezte, honnan jött, majd ezután váratlanul szóba hozta a Windisch-Grätz nevet. Nagy feltűnést keltett akkoriban Magyarországon, hogy az egykori osztrák főparancsnok, Alfred Windisch-Grätz (1787–1862) császári tábornagy egyik fia, Ludwig Windisch-Grätz (1830–1904) – később maga is lovassági tábornok – lett a birtokosa a sárospataki várkastélynak és egy nagyobb földterületnek, amely örökség révén jutott a család tulajdonába.
A látogató megerősítette, hogy a magyarok körében rosszemlékű tábornagy családja is „letelepedett” náluk.
Görgei ekkor váratlanul felidézte ifjúkori emlékeit, egyebek között egy csehországi hadgyakorlaton történt esetet, amikor huszárfőhadnagyként Alfred Windisch-Grätz beosztottja volt. A legfontosabb feladata az volt, hogy a megfelelő időben egy pihent hátaslovat biztosítson a tábornoknak. Így ment ez több napon át: Görgei mindig egy pihent lóval jelentkezett a parancsnokánál. Ez feltűnt Windisch-Grätznek, aki meg is kérdezte: „Főhadnagy úr, honnét tudja ön olyan pontosan, hogy a csatatér melyik részén tartózkodom éppen?” Görgei tömören ezt válaszolta: „Excellenciás uram, kiszámítom.” Windisch-Grätz előbb meglepődött, majd kissé elkomorodva megjegyezte: „Főhadnagy úr, nem szeretnék valamikor találkozni önnel!”
De találkozott! Ám a látogató nem értette pontosan, hogy miről is van szó. Görgei, aki közben nagyokat szippantott kedvenc szivarjából, kisvártatva folytatta. „Tudja tisztelt uram, 1849-ben, Isaszegnél volt szerencsém ismét találkozni az osztrák főparancsnokkal. Igaz, nem személyesen, hanem az általunk vezetett csapatok ütköztek meg. Én a megfelelő pillanatban érkeztem a helyszínre, mivel Klapka már a visszavonulást fontolgatta, Damjanichnak meg átmenetileg meg kellett hátrálnia, hogy rendezni tudja a sorait. Én akkor is felmértem, hol akarnak lecsapni az osztrákok, ezért megleptem Windisch-Grätzet, aki este hétkor még azt hitte, hogy győzött, de két óra múlva már kénytelen volt elrendelni a visszavonulást.”
Megjelent a Magyar7 2023/37. számában.
