2023. január 22., 18:08

Gondolatok a magyar kultúra napján, Himnuszról, Petőfiről és Madáchról

A legismertebb magyar költői szöveg keletkezésének napja lett, méltán, a magyar kultúra napja. Az azonban szinte jelképes, hogy a Himnusz születésnapja mellett mindig januárban ünnepelhetjük a magyar kultúra és a magyar irodalom két, a világban legismertebb alakjának – Madáchnak és Petőfinek – a születésnapját is, az idén a kétszázadikat.

Kölcsey Ferenc
Kölcsey Ferenc

Bámulatos az a gyanútlanság, amivel az 1822. esztendő átfordult a következőbe. Persze csak innen, két évszázad távlatából visszanézve, hiszen a történelemnek, amikor éppen a jelen idejét éli, nem dolga, hogy tudatosítsa önmagát, nem lehet dolga, hiszen mit sem tud a jövőről. Az akkori jelen jövőjét mi ismerjük, kései utódok, természetesen már múltként, amelynek gyanútlanságán álmélkodhatunk, borzonghatunk és élcelődhetünk. Mindazonáltal 1823 azon évek egyike (s az ilyesfajta esztendők a leggyakoribbak még egy mozgalmas sorsú, egy balsors tépte nemzet históriájában is), amikor semmi sem történt. Semmi olyan esemény vagy eset – legalábbis a közélet színpadain –, amiről az akkor élők okkal-joggal vélhették volna, hogy a nemzet sorsának változását készítik elő.

Ki gondolhatta, mely látnok, próféta vélhette, hogy ez az 1823-as esztendő a magyar nemzet sorsát napjainkig meghatározó magvetés és sarjadás ideje?

Ami történelemnek fog bizonyulni, az most még csak családi esemény: gyöngécske fiúgyermekek születnek Kiskőrösön és Alsósztregován. S megíródik egy vers, amiről csak a szerzője tud, valahol az ország keleti végein, s amely vers azóta is zsoltáros teljességgel tud szólni a nemzet sorsáról, s így nemcsak címe, hanem mondanivalója miatt is a nemzet himnusza lett.

A Himnuszról

Mit lehet még elmondani, miféle eredeti észrevételt tudunk még elmondani arról a versről, amelyet egy nemzet az Istenhez szólás közös beszédeként fogadott el? Egy nemzet himnusza aligha lehet higgadt elemzés tárgya, az alapjául szolgáló vers azonban igen. S talán épp az a legcsodálatosabb e költeményben, hogy utóélete visszamenőleg is igazolja szinte mind magát a művet, mind a benne megnyilvánuló történelemszemléletet.

A Himnusznak nemcsak a címe, de a műfaja is himnusz, s őrzi a műfaj legrégibb vonásait – azaz, az isteni hatalomhoz segítségért fohászkodó, imaszerű ének. A Himnusz megszólítottja maga az Isten, a megszólító maga a vers beszélője, a költő, aki közvetítésre vállalkozik nemzete és az Isten között. Nem a maga nevében szól tehát, hanem egy közösségében.

Ez a közvetítő szerep a nyitó és a záró versszakban nyilvánvaló, hisz a magyarságról csak harmadik személyben esik szó. A keret jellegű, s a megszólítással is Istenhez forduló nyitó és záró szakaszok közti történelmi képsor a dicső múlt rajzával indul. Ám, miként a bibliai ember, a magyarság is bűnössé vált, s jön a büntetés, amely a dicső múlt kétszerese, hisz négy versszakban taglalja a költő, jelezve előre azt is, hogy nemcsak a múltat, hanem a jövőt is megbűnhődte már e nép.

S most, az ilyen jogos, tárgyilagos vizsgálat helyett inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy a Himnuszt ma éneklőt hogyan, miben segíti hozzá ez a veretes szöveg – s most már a dallam is – múltjának, jelenének megértéséhez, megítéléséhez, megéléséhez?

Egészen bizonyos, hogy valamennyiünket hozzásegít legalább ahhoz, hogy szabatos kérdéseket tudjunk föltenni annak a közös vállalkozásnak az értékeiről és lehetőségeiről, amelyet úgy nevezünk: nemzet és közszabadság. Hiszen maga a vers is a két kérdés közti választást állítja középpontjába.

Ha „vállainkra vesszük a rabigát”, ha elfogadjuk azt a fennálló helyzetet, ami nehezen megváltoztathatónak látszik, ha (esetleg személyes előnyök reményében) beletörődünk a hatalom önkényes céljainak megvalósításába, ekkor legfeljebb csak Isten szánalmában reménykedhetünk. Mert áldást csak a küzdők kérhetnek és remélhetnek. Láthatjuk a Himnusz első részében: eleink – a mondabeli Attilától a hatalmas, Bécset is megvívó Mátyásig – akaratukkal, elszántságukkal, áldozatkészségükkel teremtették meg és tették naggyá a hazát. Ezért elégedett meg Isten azzal, hogy csak felettünk „zúgatta el a rabló mongol nyilát”. Balsorsunk akkor kezdődött, amikor – mi – a „töröktől rabigát vállainkra vettünk”, ellenségeink helyett egymást pusztítottuk. Saját gyengeségünk bűnei miatt bűnhődünk tehát, s aki ebbe nem akar beletörődni – ez a legfontosabb sugalma a Himnusznak – annak erősnek kell lennie a tettek mezején.

Kölcsey a Hymnus írásakor még abban látta saját szerepét, hogy az irodalom révén segítse elő fölzárkózásunkat Európához.

Bármilyen furcsán hangzik e mai szólam visszavetítése, ez volt már Bessenyei és Kazinczy célkitűzése is. Mindketten Bécsben, az elmaradott magyar világhoz képest fényes „európai” művelődési központban döbbentek rá, hogy szegény ország, szegény ember csak a szellem erejére építheti fölemelkedési szándékát. Kazinczy szerint a legmagasabb minőség ismeretéhez kell mérnünk munkánkat, teljesítményünket. Noha a világirodalomba akart bekerülni, ezért fáradozott a magyar nyelv, a magyar szellem, a magyar irodalom korszerűsítésén.

Kölcsey pedig már 1816-ban fölismerte:

Polgára lenni az egész világnak én előttem nem azt a veszedelmes indifferentizmust (közömbösséget) teszi, mely minden patriotizmust, minden nationalizmust kizár. Interesszálva lenni az egész emberiségért, s mégis el nem veszteni azt az édes s mintegy instinctuális (ösztönös) érzelmet, mely a születés földjére von: ez a kettő nem ellenkezik egymással.”

Innen kerül a himnusz középpontjába a szülőföld népéért, a magyarságért érzett aggodalom. A Himnusz eme gondolatkörének ihletettségében írja meg máig érvényes nagy tanulmányát, a Nemzeti hagyományokat. A Himnusztól egyenes út vezet a nemzeti hagyományokhoz, a vallásos ihletettségű könyörgéstől a filozófiailag megalapozott elmélethez. S ez az elmélet gondolati szinten fogalmazza meg a nemzeti lét alapvető kérdéseit, de sok tekintetben a mai filozófiai fölfogást is megelőlegezi – a többi között – azzal a fölismerésével, hogy a világ megismerhetősége a nyelvhez kötött. Mélyebb, közösségteremtő megértés csak a nemzeti hagyományokból született nyelven lehetséges. Így válik a nyelv a kultúra hordozójává.

Van azonban a Himnusz szövegének egy mélyszerkezete is. Az Istenhez címzett himnuszba a második-harmadik szakasz révén beépül egy haza-himnusz is, amelyben rejtve fellelhetjük a legfőbb haza-jelképeket: a címert (bércek, folyók), a zászlót, s a haza virágzásának bizonyítékát: gazdagságot és erőt.

Ezért, és így érthető, illetve helyeselhető, hogy a kultúra ünnepévé válhatott a Himnusz megírásának napja.

Petőfiről

Ez a januári ünnep azonban Petőfi és Madách ünnepe is. A század közepén (amikor a Himnusz zenéje megszületett) már az ifjú Petőfi Sándor állt a figyelem előterében, akinek költői forradalma – a Himnusz és a Nemzeti hagyományok szellemében – alapjaiban változtatta meg az irodalmi beszédet, forradalmi költészete pedig a magyar valóságot. 

Petőfi Sándor
Petőfi Sándor

A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.

A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,

S ha a kis szőlőszemnek egy nyár

Kell, hány nyár kell e nagy gyümölcsnek,

Amíg megérik? ez belékerül

Évezredekbe vagy tán évmiljomokba,

Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,

Amely segít a földet megérni.

Csak egy nap tart a sugár élete,

Tudom, hogy midőn megérkezik

A nagy szüret,

Akkorra én már rég lementem,

S parányi művemnek nyoma

Elvész az óriási munka közt,

De életemnek a tudat erőt ad,

Halálomnak pedig megnyúgovást,

Hogy én is, én is egy sugár vagyok.”

Petőfi Sándor egy évvel halála előtt értékelte így életét, szerepét. Mi pedig elmondhatjuk: Ha valóban létezik a Goethe megálmodta világirodalom, akkor Petőfi Sándor életműve annak szerves része, s ha van a nagy társadalomátalakítóknak Panteonja, akkor abban méltó helye van Petőfi Sándornak. Ám neve egészen biztosan többet is jelent: neve más népek előtt ezt jelenti: magyar. Szimbóluma ő minden szépnek és nemesnek, ami népünk lelkében megfogant. 

S van nemzeti történelmünknek egy dicső napja, 1848. március 15-e, amely teljesen egybeforrott az ő nevével. Jókai Mór ennek kapcsán ezt írta:

Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép, mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel.”

Maga a költő is érezte ezt, mert már másnap büszkén írta versben: 

„S te szívem, ha hozzád férne,

Hogy kevély légy, lehetnél,

E hős ifjúság vezére 

Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,

S díjazva van az élet.

Napóleon dicsősége,

Teveled se cserélek.”

Szokatlan a dicsekvés, de teljesen jogos. A világtörténelemben sok kiváló forradalmár működött és sok nagyszerű költő alkotott, de Petőfi máig az egyetlen, aki egy népforradalmat személyesen vezetett. Van azonban ennek a napnak egy máig ható, s nekünk is szóló tanulsága, melyet egyetlen mondatban így foglalhatunk össze:

Március 15-e nemcsak a hatalom feletti győzelem diadalmámora, hanem a tett következményeitől való félelem legyőzésének felszabadító öröme is.”

A kivívott szabadságért ő életét áldozta. Elesett a segesvári csatatéren, teste ismeretlen helyen nyugszik. Úgy halt meg, ahogy annyiszor elképzelte, a csatatéren. És mégsem úgy. A fújó paripák holtteste mellett nem a világszabadság kivívott diadalára száguldottak. És mégis ő győzött. Nem szólam, nem üres vigasztalás, övé a diadal. Diadalt aratott eszméivel, amelyeket a 19. század költői számára fogalmazott, de amelyek ma is időszerűek, ma is mindannyiunkat tettekre serkentenek:

„Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!”

Madáchról

Petőfi forradalmárszelleme magával ragadta kora fiataljait, köztük a vele egyidős Madách Imrét is. Madách művének, a Tragédiának az üzenete azonban két nagy Kölcsey-vershez is visszavezethető: a Vanitatum vanitas keserű kételyeihez és a Himnuszhoz. Hiszen csak akkor kérhetünk áldást, és nem szánalmat, ha megfogadjuk az Úr utolsó szavait:

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Alsósztregova, Madách
Fotó:  Dunajszky Éva felvétele
Az alsósztregovai Madách-síremlék

Ha a 200 éve született Madách alsósztregovai emlékműve előtt tisztelegnénk, akkor elmondhatnánk, hogy a „spiritus locus”, a hely szelleme valóban sugárzik, mert Madách Imre nem csak itt nyugszik, hisz neki megadatott nagy költőtársa, Vörösmarty Szózatának nagy igazsága: „bölcsőd az, majdan sírod is”, mert itt is született, sőt nagy művét, a Tragédiát is itt írta.

Ám 1823-as születése óta évtizedek teltek el, míg rövid életének szinte vége felé – halála előtt mindössze négy évvel – megszületett a nagy mű. Madáchcsal kapcsolatban is elmondhatjuk, hogy ha létezik a Goethe megálmodta világirodalom, akkor az Ember tragédiája biztosan része annak.

De vajon miért? Csak azért, mert az ember, az emberiség sorskérdéseit fogalmazta meg, s ezáltal lett érthető, s ezáltal lett mondandója a nagyvilágban bárhol élő ember számára? Nem hiszem, hogy csak ezért! A Tragédia talán legmélyebben gyökerezik a magyar valóságban, benne van nemcsak a nemzet, hanem a költő személyes tragédiája is. Ennek a tragédiának a felmutatása, a megmutatás művészi módja, az olvasóval-nézővel való megéltetése teszi művét halhatatlanná, s teszi a világirodalom részévé is.

Az Alsósztregován 200 éve született, s itt is nyugvó költő sorsa valóban tragikus volt, s nemzetének az a korszaka, mikor a mű íródott, szintén. Ám nem így a mű!

Az Ember tragédiája nem a tragédiát sugallja. A Világos utáni kor gondolkodói többnyire oltalmat, védekezést akarnak a végzet ellen. Nem így Madách. Ő bárki másnál mélyebbre hatol a történelmi és természeti fátum drámájába. Nem a végzet félelmére, tiszteletére tanít, hanem a balsors határainak megismerésére – s a bennünk végiggondolt következményeiben –, legyőzésére is.

Az Úr megérteti Ádámmal, s rajta keresztül velünk, mai olvasókkal is, létünk és lehetőségeink határait, ezekkel való higgadt számvetésre késztet, s ennek tudomásul vételével cselekvésre, lehetőségeink határainak bővítésére buzdít:

„Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,

Emel majd a végtelen érzete,

S ha ennek elragadna büszkesége,

Fog korlátozni az arasznyi lét,

És biztosítva áll nagyság és erény.”

A mű végén elhangzó, kissé talányosnak tartott: „küzdj és bízva bízzál!” egyértelműen a kétségtelen bukások utáni felemelkedésre buzdít.

Gondoljunk így együtt hármójukra, ebben, a bizonyára kihívásokban nem szűkölködő 2023-as esztendőben, amely előttünk áll. Talán úgy, hogy a történelem véletlenjét jelképes értelműnek tekintjük, s így leckének. Ha ott tudjuk őket együtt, ahova eljutott a tizenkilencedik század történelme, az emberiség legreménytelibb százada. Ennek a reménykedő és hittel teli századnak középidejét nevesíti a magyar történelemben és kultúrában az ő nevük. Mert örökké időszerű ama fejlemények számontartása, hogy a reformok korának Kölcsey megfogalmazta eszméi miként teljesedtek ki a század közepén Petőfi műveiben, s aztán (időleges) bukásuk után milyen meditációs témákat adtak annak a Madáchnak a művében, aki nem hajlandó a bukást vereségként elfogadni.

Erre gondoljunk a magyar kultúra napján is – a Himnusz, Petőfi és Madách születésének kétszázadik évfordulóján.

Megjelent a MAGYAR7 harmadik számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.