Egy becsületes gavallér
A 19. századi magyar arisztokrácia néhány jellegzetes képviselője fiatal korában eléggé könnyelműen élt, és különösen az előkelő társaságok összejövetelein viselkedett gálánsan a szebbik nem képviselőivel. A későbbi beszámolók szerint három, egymással jó barátságot ápoló ifjú: Komáromy György (1817–1872), Csernovics Péter (1810–1892) és Wenckheim Béla (1811–1879) volt a leghíresebb gavallér. Kalandjaikról gyakran esett szó a szalonokban, sőt olykor még a lapok is beszámoltak róluk.
Később persze megkomolyodtak és mindhárman aktívan vettek részt az 1848–1849-es forradalmi eseményekben, sőt a szabadságharc leverését követően külföldön szervezkedtek a Habsburgok ellen. Csernovics például titokban a birtokán temette el két aradi vértanú: Damjanich János és Lahner György holttestét. Wenckheim Béla az 1867-es kiegyezést követően komoly politikai szerepet vállalt: rövid ideig miniszterelnök, majd később belügyminiszter is volt.
Komáromy György az 1850-es években két évig börtönben raboskodott, majd Párizsban telepedett le, ahol kapcsolatba került a magyar emigráns körökkel.
Parancsnoka lett annak a Klapka-légiónak, amely Morvaország felől igyekezett belépni Magyarország területére, hogy ismét fellázítsa az embereket az osztrákok ellen, de a forradalom parazsát nem sikerült felszítania, és Bismarck, aki anyagilag támogatta a kezdeményezést, feloszlatta a légiót. Komáromyt azonban Kossuth Lajos annak a pénznek az elsikkasztásával vádolta meg, amelyet a légió felfegyverzésére gyűjtöttek, noha Klapka György, Türr István és mások is határozottan kiálltak Komáromy jó híre mellett. Halála után kilenc évvel fia levelet írt a turini remetének, hogy vonja vissza állításait, erre azonban Kossuth nem volt hajlandó.
De most lépjünk vissza néhány évtizedet az időben, az 1830-as évek második felébe, amikor a fentebb jelzett esetek történtek.
Különösen a két nagy vagyonú biharmegyei földbirtokos, Csernovics és Komáromy versengett egymással abban, ki tudja a „lovagiasságban” túllicitálni a másikat. Egy alkalommal Csernovics egy nagyobb társaságot látott vendégül, köztük Komáromyt is. Azt ötlötte ki, hogy egy nagy kádat pezsgővel töltet meg, jégkockákat rakat bele és ebben hűti be az étkezéshez felszolgált tokajit. A pezsgő egyébként nem került az asztalra, azt a kocsisok fogyasztották el. Néhány héttel később Komáromy hívta meg az urakat, akiket a lucullusi ebéd elfogyasztása után parkjának rózsalugasaiba invitált. Mindegyiküket karon fogva egy-egy külön lugasba vezette, végül mindenki „eltűnt”. Utólag kiderült, hogy a lugasokat kissé átalakították: mindegyikben egy zománcozott kád állt színig töltve kölni vízzel és a vendégek ebben nyakig elmerülve áztatták a testüket. Ez a „kis tréfa” kerek negyvenezer forintjába került Komáromynak, de ő nem bánta, mert lepipálta Csernovicsot.
Komáromy időnként a párizsi emigrációban is a szalonok hőseként tűnt fel, maga III. Napóleon császár is szívesen látta őt.
Egy alkalommal az udvarban nagy bált rendeztek és a császár felesége, Eugenia de Montijo azt találta ki, hogy szeretné látni, hogyan táncolják a csárdást. Megkérte Sándor Móricz gróf feleségét, Paula hercegnőt (aki egyébként Metternich miniszter lánya volt), hogy válasszon táncpartnert és mutassák be a táncot. Paula Komáromy grófot szemelte ki. Csak egy akadálya volt a dolognak: a zenekar egyetlen magyar dallamot sem ismert, ezért a pár gróf Almásy Pál (1818–1882) füttyére ropta a csárdást.
Komáromy halála azonban korántsem volt gáláns: egy salzburgi szállodában megbotlott a lépcsőn és csontjait törve érkezett a földszintre. Persze voltak, akik azt terjesztették, hogy az elsikkasztott pénzek miatt párbajozott és golyó végzett vele.
Megjelent a Magyar7 2025/24. számában.
