Az utolsó Illésházy
Az Illésházy család tagjai a 15. század második felétől egészen a 19. század 30-as éveiig fontos szerepet játszottak Magyarország történelmében. Elsősorban Trencsén vármegyében és a Csallóközben voltak kiterjedt birtokaik.
Fontos tisztségeket töltöttek be, például Illésházy István (1541–1609) az első protestáns főúrként Magyarország nádora volt 1608–1609 között, bár évekkel korábban felségsértés vádjával eljárás indult ellen, emiatt Lengyelországba menekült és számos birtokától – átmenetileg – megfosztották.
Hazatérve csatlakozott a Bocskai-féle felkeléshez és közreműködött a bécsi béke megkötésében, amelynek köszönhetően sikerült véget vetni a tizenötéves háborúnak. Ezután visszakapta birtokait, sőt segítette II. (Habsburg) Mátyás trónra lépését, amit a nádori címmel jutalmaztak.
Történetesen az utolsó Illésházy is István volt. Ő Pozsonyban született 1762-ben és 1838-ban a Baden bei Wien-i gyógyfürdőben hunyt el. A középiskolát Nagyszombatban végezte, a budai egyetemen bölcseletet, az egri főiskolán jogot tanult, majd a királyi kúriánál kapott hivatalt. 1784-ben, 22 évesen polgári biztosként vett részt a Hóra-féle erdélyi román parasztfelkelés leverésében.
Fiatal korában Európa számos országában megfordult és anyanyelve mellett kiválóan tudott németül, franciául, olaszul, latinul, sőt a szláv nyelvekben is járatos volt. II. József császár nagyra tartotta az Erdélyben végzett szolgálatait és trieszti kormányszéki tanácsosnak szerette volna kinevezni. Illésházy azonban visszautasította ezt, mert magyar emberként nem értett egyet a kalapos király németesítő reformtörekvéseivel.
Ráadásul Erdélyben megbetegedett, és csak barátja, gróf Barkóczi Ferenc ápolásának köszönhetően gyógyult fel, amit úgy „hálált meg”, hogy 1786-ban felségül vette Ferenc Terézia nevű húgát. Sajnos két kislányuk igen korán meghalt és ez a házasságuk rovására ment. Noha nem váltak el, a bensőséges viszony megszűnt közöttük.
II. József halálát követően Illésházy bekapcsolódott a politikai életbe. Trencsén vármegye követeként részt vett az 1790–1791-es országgyűlésen. Mivel igen gazdag volt, sokan keresték a kegyeit, de ő nem szívelhette a hízelgő tolakodókat. Egy alkalommal a királyi tábla magas állású hivatalnoka, akinek nem fért a fejébe, hogy a vagyonos arisztokrata nem drága ékszereket viselt, csupán egy kis pecsétnyomó gyűrű volt az ujján, „viccesen” megjegyezte: „Ha én a gazdag Illésházy gróf volnék, szégyelnék ilyen egyszerű formátlan pecsétnyomó gyűrűt viselni.” A gróf ezt az idomtalan bókot megütközve hallgatta és büszkén így válaszolt: „Kedves uram, ez az egyszerű gyűrű nagy értékkel bír előttem, mert aki ezt viselte, ősöm Illésházy István nádor volt, aki az ilyen urakat, mint ön, teljhatalmúlag felköttette!”
Később Illésházy István részt vett a Napóleon elleni háborúkban, és Antal nevű öccsét bízta meg súlyosan beteg édesapjuk ápolásával. Ráadásul Antal gróf éppen akkoriban jegyezte el Bellrupt Éva grófkisasszonyt, tehát már csak ezért sem lett volna jó, ha hadba vonul.
Antal azonban úgy gondolta, hogy legalább egy csatában mégiscsak részt kell vennie, azután megnősül. Sajnos abban halálos lövést kapott, így az apa halálát követően Istvánra szállt az egész Illésházy vagyon. Amikor számba vette örökségét még egy titkos szobára is bukkant, ahol apja több százezer ezüst- és aranypénzt őrzött.
Az igazsághoz tartozik, hogy bár Illésházy felkarolta a Magyar Tudós Társaság ügyét, sőt 1830-ban igazgató taggá is megválasztották, hatalmas vagyonával eléggé felelőtlenül bánt. Utolsó éveiben gyomorrákban szenvedett és betegségéből nem gyógyult fel. Értékes könyvtára és kéziratgyűjteménye a Magyar Nemzeti Múzeumba került, birtokait távoli rokonsága örökölte.
Megjelent a Magyar7 2026/4.számában.
