Az operaénekes tüzérfőhadnagy
A magyar színházi élet érdekes alakja volt Foltényi Vilmos (1820–1905) operaénekes és színidirektor. Felvidéki származású volt, a Nyitrához közeli Komjáton született, ahol édesapja gazdatisztként tevékenykedett. Később a család Pestre költözött, Vilmos itt végezte el a gimnáziumot, majd egy évig a Grassalkovich hercegi uradalomban gyakornokoskodott, de 1842-ben „pályát módosítva” kóristának jelentkezett a Nemzeti Színházba.
Három évvel később már operaénekesként különböző vidéki városokban lépett színpadra és egyre nagyobb hírnévre tett szert. Még pesti kórista korában az a megtiszteltetés érte, hogy „győzelemre segíthette” Egressy Bénit (1814–1851), aki megzenésítette Vörösmarty Mihály Szózat című költeményét.
Ennek persze volt előzménye. A vers megzenésítésére 20 arany forint pályadíjat tűztek ki és Egressy barátai igencsak győzködték az ifjú komponistát, hogy ő is vegyen részt a pályázaton. Elérkezett a pályamű benyújtásának határnapja, és Egressy még egy kottafejet sem írt le. Mondta is neki Foltényi: „Milyen kár, hogy nem pályáztál Béni…” Mire Egressy visszakérdezett: „Már miért volna kár?”. Erre az operaénekes megjegyezte, hogy azt a húsz aranyat egy kevésbé tehetséges fogja elnyerni, noha azt Egressy sokkal jobban megérdemelné. A cimborák addig piszkálták Bénit, hogy három órával a pályamű benyújtásának határideje előtt félrevonult a színház egyik emeleti páholyába és papírra vetette a Szózat zenéjét, majd az utolsó pillanatban be is adta.
A versenyműveket egy díszes közönség előtt szólaltatta meg a Foltényi vezette kórus. A történetet elmesélő Móricz Pál (1870–1936) ezt jegyezte fel:
Egressy a súgólyukban izzadt, az egyik tenorista a kótapapiros mögül leszólt a művésznek: – Lesz-e bor Béni? Mert ha nem lesz bor, nem lesz cé sem. – Lesz minden, fiúk! – súgta az izgatott művész. A színész-cimborák csakugyan kivágták a magas cé-t. Oly hévvel énekelték az Egressy szózatját, hogy a tapsnak, éljenzésnek valóságos viharzása támadt. A húsz aranyat Egressy Béni nyerte el.”
Persze azt is el kell mondani, hogy a többi versenyművet a kórus jóval kevesebb lelkesedéssel adta elő. Mint Foltényi később bevallotta: „míglen a Béni gyújtó szerzeményét szívvel-lélekkel fújtuk, a többi versenyművel csak úgy bántunk el, mint midőn a kórus ’a grófné a vízbe fullad’ dalt énekeli”. A cimborák aztán a húsz aranyat elmulatták, nem maradt belőle egy fillér sem.
Foltényi később vagy három évig néhány kollégájával Itáliát járta, ahogy ma mondanánk egy „előadói körúton” vettek részt és szép sikereket arattak. A magyar forradalom hírére azonban visszatért szülőföldjére és számos társával együtt beállt honvédnek. Nincsenek pontos adatok arról, hányan is lehettek, de számukat legalább háromszázra becsülik.
Maga Foltényi a röppentyűsök parancsnokaként főhadnagyi rangban a Honvéd-hadihajón szolgált. A stratégiai szempontból fontos délvidéki Szenttamás ostrománál tüntette ki magát. Alakulatának összetett feladata volt. Egyrészt az ellenséges vízijárműveket ágyúzták, másrészt biztosították a folyami átkelőket. Szenttamásnál a szerb felkelők szívósan védekeztek és a honvédseregnek csak negyedik kísérletre – 1849. április 3-án – sikerült letörniük az ellenállást és elfoglalniuk a várost. Ezzel lényegében felszámolták a szerbek felkelését.
Foltényi ott volt a szabadságharc utolsó nagy ütközetében, az 1849. augusztus 9-i temesvári csatában is, amely katasztrofális vereséggel zárult. Felettese, Lukács ezredes úgy döntött, hogy Törökországba menekül, szép fekete lovát Foltényira hagyta. Ez az egyik orosz tisztnek megtetszett és hetven ezüst rubelért megvásárolta tőle. Miután a magyar foglyokat átadták az osztrákoknak, természetesen a pénzt elkobozták tőle.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/38. számában.
