Az első magyar eszperantista
A háromszéki születésű Bálint Gábor (1844–1913) az egyik leghányatottabb sorsú magyar nyelvész és Kelet-kutató volt.
Elemi iskolai tanulmányait rendszertelenül végezte, ennek ellenére már tizenévesen olaszul, franciául, latinul is elég jól tudott. Később a marosvásárhelyi gimnáziumban héberül, a székelyudvarhelyi gimnáziumban perzsául, törökül és arabul tanult. Végül Nagyváradon érettségizett, és ekkor már angolul és görögül is jól beszélt. Kortársai szerint legalább harminc nyelven tudott, és ő volt az első magyar, aki eszperantóul is megtanult. Hatalmas nyelvtudása ellenére azt javasolta, hogy mindenkinek meg kellene tanulnia ezt a mesterséges nyelvet, sokkal könnyebben megértenék egymást a különböző népek képviselői.
A magyarok nyelvrokonait nem a finnugor népek körében kereste, emiatt vitába keveredett a finnugor nyelvrokonság mellett kardoskodó – egyébként német származású – Budenz Józseffel (1836–1892),
a finnugrisztika megalapozójával, aki ráadásul később egzisztenciálisan is nehéz helyzetbe hozta, amikor „elfűrészelte” egyetemi oktatói karrierjét. 1875-ben Arany János ajánlására ugyanis magántanári kinevezést kapott, és mongol, tatár ás mandzsu nyelvet oktatott a pesti egyetemen, de a Budenz vezette „nyelvészkülönítmény” folyamatosan támadta, mígnem önként távozott.
Vámbéry Ármin (1832–1913), a jeles orientalista viszont támogatta, és ennek köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia megbízta a magyar és a mongol nyelv rokonságának tanulmányozásával, így 1871-ben hosszabb keleti útra indulhatott. Oroszországi útja során újabb nyelveket tanult meg. Bár sokan igyekeztek őt lebeszélni a veszélyesnek ígérkező utazásról, végül egészen a mongol fővárosig, Ulánbátorig jutott, és közben nagyszámú népmesét és népdalt gyűjtött, amelyek teljes feldolgozása mindmáig várat magára.
Itt azonban nem sokáig időzött, mivel kritikus véleményeket fogalmazott meg bizonyos akadémikusokról, és emiatt ismét a támadások kereszttüzébe került. Ezután tizenhárom évig külföldön próbált meg érvényesülni. Volt nyelvtanár, tolmács, pénzügyi ellenőr, szultáni tanácsadó – és ki tudja még mi minden. Hazatérését követően földművelőként dolgozott, majd a kolozsvári egyetemen tanszéket alapítottak a számára, ahol különböző keleti nyelveket oktatott. Közben igyekezett feldolgozni az útjai során gyűjtött anyagot is, de ez olyan hatalmas volt, hogy még ma is munkát ad a kutatóknak. Halála után gyorsan elfelejtették, csak a második világháború idején „fedezték fel” ismét.
Bálintról feljegyezték, hogy szókimondó, kissé nyers ember volt.
Egy alkalommal Kolozsvárott búcsúvacsorát rendeztek egy Budapestre kinevezett professzor tiszteletére. A társaság gyalog kísérte ki az ünnepeltet és feleségét a vasútállomásra, eközben Bálint vitába keveredett az asszonnyal, akinek végül a képébe vágta: „Maga szamár!”
A nő persze azonnal elpanaszolta a dolgot a férjének. A többiek, hogy elsimítsák valahogy a kínos ügyet, azt javasolták Bálintnak, hogy sürgősen hozza helyre a baklövését. Bálint szót fogadva, odasietett a férjhez és a felesége füle hallatára ezt mondta: „Kedves kolléga úr, csak nem fogunk egy ostoba asszony miatt összeveszni!”
Megjelent a Magyar7 2022/20. számában.
