2019. december 7., 19:42

Az eljárt idő nyomában

A szovjet munkatáborokba elhurcolt fiatal nők történetét bemutató, Örök tél című alkotás az utóbbi évek egyik nagy magyar filmteljesítménye. Főszereplője, Gera Marina New Yorkban elnyerte a legjobb női színésznőnek járó Emmy-díjat. Ennek apropóján beszélgettünk Havasi Jánossal, a film forgatókönyvének alapjául szolgáló kötet, a Lánykák, az idő eljárt írójával.

Fotó: A szerző felvétele

A film hazai közönségsikere és a szakma elismerése, talán fogalmazhatunk így, nem volt meglepetés. A Berlinből korábban elhozott legjobb filmes díjra, illetve Gera Marina pár napja elnyert Emmy-díjára viszont számítottak-e?

Először is köszönöm a kérdésbe rejtett dicséretet, másodsorban a film itthoni elismerése valóban nem volt számunkra meglepetés. Láttam Szász Attila rendező korábbi munkáit, abból azért már sejteni lehetett valamit, de a forgatókönyvíró Köbli Norbert, a színészek, a stáb és mindenki, aki a film körül mozgott, annyi energiát fektetett a munkába, annyira komolyan vették a feladatukat, hogy abból látszott, itt valami komoly dolog van születőben. Az Emmy-díj azonban, számomra legalábbis, abszolút meglepetés volt. Ez egy amerikai díj, nem voltam meggyőződve róla, hogy az amerikai ízlés feltétlenül találkozik azzal a filmes kultúrával, ami az Örök telet jellemzi. Hogy Marina megkapta a díjat, áttételesen azt is jelzi, hogy magát a témaválasztás egyediségét, ennek a történelmi traumának a bemutatását is értékelték. Ennek nagyon örülök!

Az Örök tél Európa legjobb tévéfilmje lett Berlinben, a főszereplője a legjobb színésznő New Yorkban. Egyediségről beszél, de ezek azt mutatják, itt valami univerzálisra is sikerült rátapintani.

Hát, remélem. Talán arról van szó, hogy bemutatunk egy hihetetlenül extrém történetet, amelyben egy családból egyik napról a másikra kiragadnak egy fiatal nőt, aki hirtelen számára teljesen ismeretlen kultúra és körülmények között találja magát. De mindez pontosan itt és pontosan így történik, nem pedig valami science fiction világban, a Csillagok háborúja valamelyik bolygóján. Talán ettől lett átélhető a film Berlinben és New Yorkban is.

Bizonyára sokan tudják, hogy az ön novellája, a Lánykák, az idő eljárt alapján készült a forgatókönyv. Honnan jött ez a furcsa cím?

Hát, nem tudom, ez mennyire köztudomású (nevet), de valóban így van. Egyébként édesanyámnak volt ez a mondása. A kőszegi evangélikus gimnázium vallástanárát idézgette mindig, aki az óra végén egy ilyen nazális, teátrális hangon bejelentette: „Lánykák, az idő eljárt, mondjuk el az Úrtól tanult imádságot”. Ez aztán szállóigévé vált a családban, és élete vége felé gyakran mondogatta ezt, sóhajtozva az elmúlt időkön. Később megírtam a családunk történetét – édesanyámnak egy igen vaskos fejezetet szánva –, végül ez lett a könyv címe is, és a film alapjául szolgáló történet, novella is ebből a könyvből van.

Tehát tulajdonképpen édesanyja lágertapasztalatai kerülnek bemutatásra az Örök télben?

A filmben szereplő Walter Irén valójában Frank Irén, ő az édesanyám. Az alapszituáció is pontról pontra stimmel, ahogy az időpont, sőt tulajdonképpen a helyszín is. Bár a filmben egy szomszéd falucska szerepel, Kaposszekcső, nem pedig Csikóstőttős, ahová édesanyám, ahogy Walter Irén is, a budapesti bombázások elől menekült, s ahová egyébként Felsőszeliből telepítettek át magyarokat a háború után. Visszatérve a forgatókönyvhöz, az tulajdonképpen minimális változásokat tartalmaz a valósághoz képest. A fronton levő férj története is valós. A mai napig nem tudjuk, mi történt édesanyám első férjével, a nővérem édesapjával. Valahol a Donnál tűnhetett el az áttörés idején.

Maradjunk még a könyvnél. A beszélgetésünk előtt próbáltam beszerezni, de jóformán nyomát sem lelni. Most már értem, hogy egy igen személyes kötetről van szó. Tulajdonképpen magának írta?

Körülbelül kétszáz példányban jelent meg, s bár túlzás lenne azt állítani, hogy magamnak írtam, de van abban némi igazság, hogy ez egy igen intim könyv. Gondolkozom rajta, hogy átdolgozva, a szélesebb nyilvánosságnak szánva, újra megjelentetném, de akkor biztosan kihúznék belőle néhány igen személyes részletet. Ha ezt a könyvet nem is nagyon lehet már beszerezni, a film bemutatója kapcsán megjelent egy másik kötet is, Örök tél címmel. Ebből már kihúztam a nagy nyilvánosságra nem tartozó részleteket, viszont van benne egy csomó különleges werkfotó. Nagyon szép kiadvány, kár, s persze közben nagyon jó is, hogy ebből a kötetből sem maradt már túl sok. Remélem, a film sikerének hatására újra kiadják.

Hogy állt össze a forgatókönyv?

Ez a műhelytitok nem kapott nagy nyilvánosságot, de a script tulajdonképpen két részletből állt össze. Egyrészt volt a már említett, édesanyám szikár naplórészleteivel, illetve az én lágerkutatásaimmal kiegészített családtörténet, másrészt volt még egy novella is, amelyet arra a tényre építettem fel, hogy édesanyám egy feljelentés áldozataként került a Szovjetunióba.

Ez nagyon érdekes. Mi történt?

Tudni kell, hogy az elhurcolások idején az első körben a volksbundistákat (olyan magyarországi németek szervezete, akik a hitleri Harmadik Birodalom támogatói voltak – szerk. megj.) vitték el az oroszok. Ezek között akadtak olyanok, akik azon az alapon, hogy ha már nekik is menniük kell, vigyék el a tanító fiát, a jegyzőt vagy a pap lányát is, feljelentéseket írtak a szovjeteknek. Egyébként sem volt ritkaság, hogy a volksbundisták üldözték a magyar érzelmű németeket. Egy, a tolnai evangélikusok történetét feldolgozó, nyolcvanas években Németországban megjelent helytörténeti munkában is „fajtáját megtagadó” emberként emlegetik magyar érzelmű, lelkész nagyapámat.

Tehát a pap lánya volt az ön édesanyja.

Így van, ’45 januárjában felpakolták a vonatra. A hetvenes években elő is került ez a feljelentő levél. Anyámhoz eljött egy atyafi a szomszéd faluból, a feljelentő fia. Fogalma sem volt róla, mit tart a kezében, de megkérte anyámat, aki a lágerben szépen megtanult oroszul, fordítsa már le neki ezt a papirost. Egy szovjet alhadnagy jelentése volt arról, hogy három német tudatta vele, Csikóstőttős községben vannak németek, akik nem akarnak feliratkozni a listára, az oroszok meg persze köszönték szépen a tippet, vitték anyámékat is. Az eredeti novellában ebből a groteszk helyzetből indultam ki. Ebben az írásban szerepel egy bizonyos Feketics Lajos figurája is, akivel anyám a lágerben ismerkedett meg. Ezt az embert alakítja Csányi Sándor a filmben. Valójában nem ismerjük a kapcsolatuk mélységét, azt csak sejteni lehet az illető hazajövetelük után anyámhoz írt leveleiből.

Az előbb említett naplóbejegyzések mellett honnan tudott meg ennyi részletet édesanyja lágeréveiről? Beszélgettek? Az „öregek” mifelénk nem nagyon beszéltek ilyesmiről.

A beszélgetés túlzás, történeteket nem mesélt, bár nyílt titok volt a családban, hogy anyám megjárta a lágert, néhány szomszédasszonyról is tudtuk, hogy ott voltak ők is vele. Elejtett mondatok voltak ezek. Arról például, hogy szénbányában dolgozott, kúszva-mászva kellett a járatokban közlekedni és hasonlókról. Aztán az otthon lévő tárgyakból is kiderült néhány dolog. Az egyik fiókban találtunk egy régi, összeállt fűrészpornak kinéző kenyérdarabot. Akkor például elmesélte, hogy azt a fogságból hozta haza. Ez még most is egyben van, hetven év után. Vagy mondjuk említést érdemel az a tény, hogy anyám lágeri pufajkája mindig ott lógott a szögön az ajtónál, ő azt évtizedekig hordta még, sőt én is. Volt neki egy fehér, erős, durva vászonból készült rövid ujjú zubbonya, amit szintén a lágerből hozott haza, valószínűleg ő maga varrta. Azt én egyetemistaként hordtam az aktuális „hobódivat” szerint, a pécsi egyetem címerét szépen ráfestettem a hátára, és abban páváskodtam. Később előfordult az is, hogy leültünk egy atlasszal, egy-egy helységnévnél mondta ugyan, hogy az ismerős neki, de konkrétumokat nem árult el.

Nem akart vagy nem tudott?

Ezt nem tudom megmondani. Emlegetett valami Szpartak nevű helyet, meg egy „harmincötös” lágert. Ezek persze nem voltak rajta a térképen. Aztán amikor az ezredforduló környékén az Aranyfüst, illetve a Sírjaink hol domborulnak műsorok kapcsán eljutottunk Donyeckbe, ott megtaláltam a második bányát és a lágert, ahol körülbelül egy évet raboskodott, de az elsőt, a harmincötös lágert nem. Az a bánya most is működik, a lágerbarakkokban most is ott laknak a bánya munkásai.

Megtalálták végül a harmincötös lágert?

Igen. A második utunkat, 2009-ben, anyám már sajnos nem érte meg, de akkor megtaláltam az első lágert is, nem messze Donyecktől. Akkor már nem Szpartaknak, hanem Sirokojének hívták a helyet. Az a bánya már nem működik, a vasútállomás lepusztult, a temetőt felverte a gaz, de beszéltünk olyan emberekkel, akik még emlékeztek a foglyokra. Érdekes, hogy akikkel én találkoztam, helyiek, azok nem fasiszta háborús bűnösökként emlegették a láger rabjait. Anyám sokszor mesélte, hogy az oroszok is rendkívül szegények voltak, ott dolgoztak ők is a bányákban, megesett, hogy egymást segítették ki fejadagokkal. Sőt, elmondása szerint, az őrök sem kegyetlenkedtek velük soha.

Mikor határozta el, hogy mindezt meg is írja?

Anyám hagyatékát rendezve megtaláltam egy köteg tábori levelezőlapot, jó pár fényképet és néhány későbbi levelet. Ez utóbbiak között volt például Feketics Lajos néhány levele, amiket Németországból küldött édesanyámnak, de találtam olyan levelet is, amelyet anyámnak írt Feketics Vajdaságban maradt felesége, megköszönve valamilyen küldeményt. Találtam egy fényképet is Feketicsről, nyalka legény volt, még csinosabb, mint a Csányi. (nevet) Beszélgettem aztán olyan idős nénikkel is, akik ismerték anyámat a második lágerből. Az egyik igen meggyötrött asszonyként emlékezett anyámra, ami nem csoda, hiszen később kiderült, az első lágerből úgy küldték el őket, hogy mennek haza, ehelyett egy újabb lágerben találták magukat. Anyám valószínűleg az új környezetben összezuhant. Itt találkozott aztán Feketiccsel is, szóval a „megmentés” története szintén valós. Ezekből az évekből származó képeken már egészen tűrhető körülmények és egészségesnek látszó arcok tűnnek fel. Sokáig nem értettem, hogy miért, pedig a rejtély megoldása igen egyszerű. Nem azt jelenti, hogy hirtelen jó dolguk lett, de mivel ekkorra megérkezett az új rubel, volt rá módjuk, hogy kiegészítsék a fejadagokat, ruhát tudtak maguknak varratni és hasonlók. Ők addigra elkönyvelték, hogy innen már nem mennek haza, anyám is ilyeneket ír a hazaküldött tábori leveleiben, s ez persze az emberi kapcsolataikra is kihatott.

Egy nagy magyar Gulag-regény nem szerepel még a tervei között?

Mielőtt erre a kérdésre válaszolok, tegyük tisztába, a Szolzsenyicin-könyvekből ismert GULAG-büntetőtáborok nem ugyanazok, mint az Örök télben is bemutatott GUPVI-lágerek. A javító-büntető táborok ma is működnek Oroszországban, ez a büntetésforma létezik, Hodorkovszkij tudna erről mesélni. A GUPVI-lágerekbe azonban olyan civileket hurcoltak, akik sem hadifoglyok nem voltak, sem háborús bűnösök. A szovjetek még arra sem vették a fáradtságot, hogy elítéljék őket. Huszadik századi rabszolgamunka volt ez, semmi más. Ez a GUPVI. Ezeknek az embereknek a sorsáról nem hogy regény, komolyabb tudományos munka sem sok jelent meg mindeddig. Először ezt kell pótolni. A regény nem csak elhatározás, hanem tehetség és fenék kérdése is. Azt gondolom, ebben a pillanatban sokkal fontosabb, hogy létrejöjjön Magyarországon egy önálló „málenkij robotos” kutató- és oktatóközpont. Nem titok, hogy ezen dolgozunk most.

(Megjelent hetilapunk, a Magyar7 2019/49. számában)

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.