Amikor az előkelők csárdást táncoltak
A farsang a bálok és táncmulatságok időszaka. Így volt ez már a régi időkben is, bár, hogy milyen táncokat lejtettek az urak és úrhölgyek, nem mindig tudható.
Vay Sarolta grófnő, akinek a régi magyar társaséletről szóló írásaiból olykor idézni szoktam, kíváncsi természet volt, és igyekezett még a legapróbb részleteknek is utána nézni. Tőle tudjuk, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi István nemcsak a lóverseny meghonosítója volt Magyarországon, hanem ő kezdeményezte, hogy az arisztokraták az egyszerű nép körében kedvelt táncokat is lejtsenek a bálokon. Így már az 1830-as évek derekán négy ifjú mágnás bemutatta a toborzót, aminővel – Vay Sarolta szerint – „egykoron báró Balassi Bálint, a jeles lírai költő aratott nagy tetszést az 1572-i pozsonyi koronázási országgyűlésen”.
Pest-Budán a nők először 1840. január 9-én táncoltak csárdást a városban hangversenyt adó Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálban.
A paraszttánc azonban már ezt megelőzően „szalonképes lett” Biharország fővárosában, Nagyváradon. Vay Sarolta idéz egy korabeli dokumentumot – ahogy megjegyzi: „egy ócska, 1834-ből való Schreybkalender rubrikázott lapjaira följegyezve” –, amelyből kiderül, hogy a bihari kaszinóban a „fáradhatatlan szorgalmú alelnök Reviczky Fridrik felügyelése alatt január 11-én ment végbe a táncos mulatság”. Az eseményt kétszeresen is fényessé tette, hogy „ő Felsége, legjobb királyunk becses születése előestvéjére esett, ami nagyban emelte az ünnepi hangulatot”. (Csak zárójelben: az uralkodó akkortájt az az V. Ferdinánd volt, akit 14 évvel később, 1848-ban „megrendült elmeállapota” miatt lemondattak.)
A városban már napokkal azt megelőzően nagy volt az izgalom, mert „közhírré tétetett, hogy a terem csinos földíszítése mellett a táncos mulatság pont hét órakor veendi kezdetét”.
Megtudjuk, hogy amint az óra elkondította a hetet a megyebeli főnemesség, a katonatiszti kar, az előkelő polgárság és a vidékről idelátogatók nagy számban jelentek meg a bálteremben. A naplójegyzetből kiderül az is, hogy a báli hangulatot „főfokra emelték Reviczky Karolina, Reviczky Fridrikné Juricskay Amália és a remek szép három Ferdényi kisasszony: Viktória, Antónia és Jozefa. Ezek mind a hárman pompás magyar köntösbe voltak öltözve, gazdag aranydísszel, gyöngyös pártákkal és Ferdényi Cicellétől származó ékszerekkel”. Az öt hölgy szintén magyar díszruhát viselő öt délceg ifjú kíséretében pontban éjfélkor lépett a terem közepére és a csárdást „kellemteljes méltósággal s honunk szépeinek sajátos szűz szeméremmel harsány tapsok közt” eltáncolták.
Néhány nappal később a nagyváradi példát az aradiak is követték. Az alkalom itt is a király születésnapja volt, mert ennek tiszteletére rendezett a megye első alispánja, Vásárhelyi János fényes ünnepséget.
A vendégek kivétel nélkül magyar ruhában jelentek meg, és a háziúr is magyar ruhában fogadta őket.
De nemcsak az előkelőség, hanem a „hangászkar is nemzeti öltönyt viselt, s belekezdvén a játékba, hat pár állt ki a csárdás bemutatására. A táncosok fekete rövid Zrínyi-dolmányt, szűk zsinóros nadrágot, kurta szárú csizmát és arannyal hímzett nyakkendőt viseltek, míg a táncosnők arannyal ékesített fekete vállfűzőben, fehér atlaszszoknyában s rövid, csinos szegésű kötényben álltak sorba”. A jeles tollforgató grófnőnek köszönhetően név szerint is tudjuk, ki volt a hat aradi szép lány: Vörös Terézia, Institoris Terézia, Jakabos Jozefa, Pálffy Eszter, Patrubán Terézia és Szőllősy Ludovika.
Ettől a két emlékezetes báltól kezdve minden nagyobb vidéki bálban táncolták a csárdást, és persze a fővárosban is a táncrendben szerepelt „őseink daliás büszke nemzeti tánca”.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/4. számában.
