Aki Arany János verseit körmölte
Tolnai Lajos (1837–1902) a 19. század második felében ismert prózaíró volt, bár népszerűsége aligha vetekedhetett például Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán közkedveltségével. Az irodalomtörténészek szerint egyik előhírnöke volt a realista prózának a modern magyar irodalomban, bár életében nem sok dicséretben volt része. Gulyás Pál, a rettegett kritikus például igen lesújtó bírálatokat írt a regényeiről, de ez ne tévesszen meg bennünket, elvégre Jókai Mórról sem volt nagy véleménnyel. Az persze elszomorító, hogy emellett még igyekezett ellehetetleníteni az érvényesülését is, pedig anyagi helyzete szinte élete végéig siralmas volt. Jellemző, hogy már a halála után „fedezték fel” őt. Néhányan – például Ady Endre vagy Móricz Zsigmond – elismerően írtak róla.
Tolnai eredetileg Hagymássy volt, de írói nevét Tolna vármegye nyomán választotta, mivel szülőfaluja, Györköny itt fekszik. A közeli Gyönkön kezdte gimnáziumi tanulmányait, de az iskolát bezárták, így aztán a nagykőrösi református főgimnáziumban folytatta és fejezte be. Négy évig itt volt a tanára a nagy költő, Arany János (1817–1882), akiről később igen szépen emlékezett meg. Ezek a feljegyzések érdekes részletekkel gyarapították az Arannyal kapcsolatos tényeket. „Középtermetű, köpcös, kemény járású, sötét fekete hajú, spanyol szakállú, olajbarna, sárgás, teli arcú ember volt – írja Tolnai. – Apró fekete szemei csudálatos fényben csillogtak. Roppant gyorsan tudott velük ide-oda nézni. Szívesen mosolyogva és hamar jót nevetett, amikor első fogai között jó nagy hézagot lehetett észrevenni.”
Noha Arany szigorú és rendszerető tanár volt, aki latint és magyar irodalmat tanított, a diákok nagyon kedvelték és még a leggyengébbek is igyekeztek mindent megtanulni az óráira. Tolnai sokáig nem is tudta, milyen nagy költő Arany János, mivel sosem említette a diákok előtt, hogy verseket ír.
Az 1850-es években a sötét Bach-korszak nehezedett az országra, ennek ellenére, mint Tolnai írja, a „diákélet nem volt elnyomott” és a szegényebbek minden módon igyekeztek egy kis mellékjövedelemhez jutni. Ő egy családnál vállalt házitanítóskodást, öt gyermek volt a gondjaira bízva. Amikor már kifogytak az aznapi tanulnivalókból Tolnai mesékkel szórakoztatta a fiúkat, ezek között saját maga kitalált történetek is szerepeltek. Tulajdonképpen így kezdődött az írói pályára való felkészülése.
Már két éve volt Arany diákja, amikor a költő egyszer megszólította az iskola folyosóján: „Ráérne-e maga nekem valamit leírni? Akkor jöjjön velem azonnal!” Tolnai ugyancsak meglepődött és kíváncsian várta, hogy mit is kellene neki papírra vetnie. „Hát én azt szeretném – mondta Arany –, ha maga leírná az összes verseimet. De szóról szóra, az utolsó jegyig! Két kötetben akarom kiadni. Jó írása van, és úgy hallom, nem jár a szállására senki, ez kellene nekem. Senki ne turkáljon az én írásaimban. Ezt ki is kötöm. Nem kívánom ingyen. Maga szegény fiú.”
Tolnait kissé bántotta ez a megjegyzés, nem akart pénzt elfogadni ezért, hiszen már az nagy megtiszteltetés volt számára, hogy ő másolhatta le a verseket.
Sőt, amikor elkészült a napi penzummal, hangosan verseket is felolvasott az öt gyereknek. Ezek azonban nem Arany költeményei voltak, hanem Tolnai Lajos Arany modorában írt balladái.
Később rendszeresen megfordult Arany lakásán és ilyenkor a költő néhány kortársáról is véleményt mondott. Lisznyai Kálmánról, Tóth Kálmánról csak ennyit szólt: „Egy semmi.” Jókai Mórról viszont szinte áradozott, elsősorban csodálatosan szép nyelvét, fantáziáját dicsérte. Ugyanakkor Jósika Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond szóba sem került, és furcsa módon Tompa Mihályt és Petőfit sem említette.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/4. számában.
