A tűzbe hajított levélköteg
Eötvös Károly (1842–1916) egyik legismertebb könyvében, az Utazás a Balaton körül című művében olykor hosszú fejezeteket szentel jeles kortársainak, akikkel együtt utazgatott, vagy velük estek meg olyan dolgok, amelyek mindenképp említésre méltók voltak.
Egy alkalommal a jeles irodalomkritikus és esztéta, Gyulai Pál (1826–1909) társaságában járva a magyar tenger környékét azon elmélkedett, hogy Gyulai Pál és Deák Ferenc (1803–1876) milyen baráti viszonyban volt. Igaz, az irodalomtudós jóval fiatalabb lévén a haza bölcsénél eleinte nem találta a megfelelő megszólítást. Ízlelgette az akkoriban divatozó formulákat: Méltóságos úr?, Nagyságos úr?, Tekintetes úr?, Kegyelmes úr? Mivel nem tudta eldönteni, egyenesen Deáknak szegezte a kérdést: „Legyen kegyes kérem megmondani, miként szólítsam?” Mivel Deák kedvelte és őszintén nagyra tartotta Gyulait, ezt válaszolta: „Úgy szólítson, ahogy a legjobbnak látja. Én legjobban szeretem, ha barátjának szólít.”
Ez persze nem akadályozta meg Deákot, hogy időnként akár meg is szidja Gyulait, amennyiben megérdemelte. Történt, hogy Gyulai Vörösmarty Mihály életrajzán dolgozott és ezért gyakran megfordult a költő házában, ahová Deák is bejáratos volt, mivel Vörösmartyval baráti kapcsolatban állt. Később, már
Vörösmarty halála után a költő özvegye átadott Gyulainak egy szépen bekötözött paksamétát, amelyben Deák Ferenc Vörösmartynak írt levelei voltak összegyűjtve.
Bizonyára olyan információk is szerepeltek bennük, amelyekről még a Deák-monográfiák szerzői sem tudtak. Különösen magánéleti vonatkozású dolgokra gondolhatunk, esetleg a nőkről vallott nézeteire, hiszen Deák sosem házasodott meg, szerelmeiről sem olvashattunk, de Eötvös meggyőződéssel állítja, hogy tisztelte a szebbik nem képviselőit. Sőt, öregkorában gyakran maga is mesélt sikamlós adomákat, bár ezekben sosem emlegetett feslett nőszemélyeket, csakis szerelmes asszonyokat.
Hogy tulajdonképpen mit is gondolt minderről, sajnos már sohasem fog kiderülni, és erről – Eötvös szerint legalábbis – elsősorban Gyulai Pál tehet.
Az irodalomtudós ugyanis mielőtt egyáltalán beleolvasott volna (!) a levelekbe azonnal Deákhoz rohant, hogy engedélyt kérjen tőle a levelek felhasználásához. Tisztelet ide, barátság oda, Deák Ferenc rettenetesen dühös lett Gyulaira és úgy leszidta, mint egy elemista diákot:
„Hogy meritek ti más levelét kezetekbe venni? – dörögte. – Hogy meritek az én bizalmas leveleimet olvasgatni? Micsoda illetlen dolog az, olyan írásokat fölhasználni, amelyek nyilvánossá tételét írójuk meg nem engedte? Hol vannak azok a levelek?” – kérdezte Deák, mire a megszeppent Gyulai kénytelen volt színt vallani: „Itt vannak nálam” – és átadta a paksamétát. Deák nagy mérgesen a kályhában lobogó tűzbe vetette a levélköteget és megnyugodott.
Eötvös a maga módján ugyancsak megszidta Gyulait. Igaz nem személyesen, hanem az idézett könyvében:
„Gyulai Pál úr ezt megcselekedte akkor, amikor jól ismerhette Deák Ferenc nézetét arról, miként szabad vagy nem szabad közférfiak élettörténetéhez a magáncselekedeteket s a nyilvánosságra nem szánt iratokat felhasználni. Ezekben a levelekben pedig a nemzetnek nagy kincse veszett el (…) Ó Gyulai Pál úr, de nagy bolondságot csinált is kelmed akkor.”
Megjelent a Magyar7 2021/49. számában.
