A szövegíró méltatlankodik
A múlt század hetvenes éveiben kibontakozott magyarországi táncházmozgalom az autentikus népzenének és néptáncnak kívánt fóruma lenni. Két megálmodója és meghatározó alakja: a nemrégen elhunyt Sebő Ferenc (1947–2026) és Halmos Béla (1946–2013) szinte legendássá vált.
Arról kevesebb szó esett azokban az években – de később sem sokszor –, hogy már az 1930-as években volt egy hasonló, széles körben elterjedt kezdeményezés, amely Gyöngyösbokréta mozgalomként került a köztudatba és a lapok hasábjaira. Ennek az 1935-ben életre hívott Magyar Bokréta szövetség adott intézményes kereteket. Az 1944-ig működött társadalmi egyesületnek mintegy 100 fiókszervezete és 4 ezer tagja volt.
A Gyöngyösbokréta születésénél meghatározó szerepet vállalt Paulini Béla (1881–1945) író, lapszerkesztő, illusztrátor. Pályája elején elsősorban karikaturistaként jeleskedett, írt néhány mesekönyvet is, amelyeket maga illusztrált. Sokan úgy vélekednek, hogy ő volt a magyar műmese megteremtője.
Tulajdonképpen ő indította útjára a Gyöngyösbokréta mozgalmat is, amelynek a népi hagyományok újjáélesztése és színpadi bemutatása volt a legfőbb célja. Így neve eléggé ismert lett országszerte, ezért is meghökkentő a következő eset, amely 1934 nyarán Debrecenben, Kodály Zoltán (1882–1967) Háry János című daljátékának előadásán történt.
A mű forgatókönyvét ketten írták: Paulini Béla és a felvidéki Korompán született Harsányi Zsolt (1887–1943). Ő a két világháború közti években népszerű szerzőnek számított, egyebek mellett Hunyadi Mátyásról és fiáról, Corvin Jánosról, Rubensről, Zrínyi Miklósról, Liszt Ferencről, Petőfi Sándorról, Madách Imréről és Munkácsy Mihályról is kiadott egy életrajzi regényt.
A Háry János daljáték bemutatója 1926. október 16-án volt a Magyar Királyi Operaházban, a címszerepet Palló Imre (1891–1978), Örzsét, a mátkáját Nagy Izabella (1893–1960) alakította-énekelte. Nyolc évvel később Debrecenben ugyanők voltak a főszereplők, csak a zenekart nem Rékai Nándor (1870–1943), hanem az akkor már egyre ismertebbé vált Ferencsik János (1907–1984) vezényelte. A korabeli beszámolók szerint a híres debreceni kollégium udvara úgy megtelt nézőkkel, hogy „egy gombostűt sem lehetett elejteni”. Maga a zeneszerző is megjelent az előadáson, és ahogy a közönség megpillantotta, hatalmas éljenzés tört ki.
Hasonló volt a reakció az első felvonás végeztével is, a szűnni nem akaró tapsot azonban néhány perc elteltével egy harsány hangú bekiabálás zavarta meg. Az elképedt nézők a következő „szónoklatot” hallhatták:
A kialakult váratlan helyzetben a debreceni előadás színpadi rendezője, Rékai András (1901–1968) – az 1926-os bemutató karmesterének a fia – talán az egyetlen kézzel fogható megoldást választotta: azonnal kikapcsoltatta a nézőtér megvilágítását és a reflektorokat a színpadra irányította, az ott hajlongó szereplőkre. Eközben a sötétben a szervezők átfurakodtak a tömegen és egészen Pauliniig nyomultak, majd sűrű bocsánatkérések közepette kísérték a színpadhoz. Ezt követően már zavartalanul folytatódott az előadás és a végén Kodállyal együtt Paulini Béla is a színpadra állt, hogy megköszönje a közönség nagy tapsát.
A Bika szállóban tartott fogadáson aztán már kiengesztelve és boldogan emelgette a többiekkel együtt a pezsgőspoharakat. Sajnos élete tragikusan ért véget: amikor 1945. január 1-jén a „felszabadító” szovjet katonák berontottak a házába, megmérgezte magát.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/26. számában.
