A sors örvényei
A magyarság történelme az elmúlt másfél évszázadban nem nevezhető sikertörténetnek, és akkor még nagyon diplomatikusan fogalmaztam, hiszen két világháborút követően is a vesztesek oldalán találta magát. A trianoni diktátum nyomán magyarok milliói kerültek kisebbségi sorba, ami az ország feldarabolása mellé egy további büntetés volt, amely olyan emberek életét állította kényszerpályára, akik ártatlanok voltak és megfosztották őket a védekezés legkisebb lehetőségétől is.
Ezeknek az egyéni sorsoknak az emléke többnyire csak kisebb közösségekben, a család vagy a szűkebb rokonság körében marad fenn, de az idő múlásával mozaikdarabokra hull, hogy végül teljesen alámerüljön a feledés feneketlen bugyraiba. Kivételesen azonban megesik, ha valaki fontosnak tartja, hogy a vele történt dolgoknak mégiscsak nyoma maradjon és az utána jövők is megismerjék a történetét. Az ilyen feljegyzések általában egy füzetbe körmölve vagy sárguló papírlapokra gépelve dacolnak az elmúlással, és szerencsés esetben akad valaki, aki megszerkeszti és nyomdakész állapotba teszi a szöveget, sőt támogatókat is talál, akik könyv formájában a világra segítik.
A könyv egyes fejezeteit olvasva egy megdöbbentő és helyenként szinte kalandregényre emlékeztető izgalmas történet bontakozott ki, amelyet még a legrészletesebb összefoglaló munkákban is hiába keresnénk.
Bakonyi István könyvét édesapja, id. Bakonyi (Binder) István (1899–1988) 1979–1980-ban keletkezett, mintegy 50 oldalnyi visszaemlékezésével indítja, amely érdekes bepillantást nyújt egyrészt az első világháború előtti, nemzetiségileg vegyes lakosságú Gömör és Hont vármegye hétköznapjaiba. A nagyapa, Binder Béla német, a nagymama, Kiss Mária magyar volt.
A könyv jellemzi a vidék oktatási intézményeit, majd elmeséli, hogyan is ment végbe az impériumváltás „kicsiben” ezen a vidéken.
Id. Bakonyi István 1917-ben elvégezte a tanítóképzőt, 1918 után azonban, az akkor még gyenge szlovák tudása miatt, egyre nehezebben tudott pedagógusként dolgozni, végül 1923-ban Komáromban telepedett le, a helyi polgári iskolában oktatott és végzett igen hasznos, a felvidéki magyar oktatásügy történetében is számon tartandó munkát. Komáromban alapított családot, itt született 1929-ben István, 1932-ben pedig Gábor fia, aki 1956 októberében gyermekbénulásban megbetegedett és 2010-ben bekövetkezett haláláig kerekesszékben közlekedett.
Mint írja: „dacára annak, hogy a csehszlovák uralom alóli felszabadulást jelentette, mégsem örültem ennek az eseménynek. A Csehszlovák Köztársaságban jól elhelyezkedtem, és úgy látszott, hogy jobb sorsra van kilátásom. A tankönyvek kiadása komoly anyagi előnnyel járt volna, amitől elestem. Szlovákiában a csehek és a szlovákok is megbecsültek, megbíztak a kerületi Tanítói Könyvtár vezetésével is. Ezek alapján Horthy megérkezését nem nagy örömmel fogadtam. Csak annak örültem, hogy a kisebbségi sorsot megszünteti”.
A folytatást már ifj. Bakonyi István vetette papírra. Ő a bencés gimnázium diákjaként különösen a világháború utolsó éveiben élt át sokszor életveszélyes „kalandokat”.
Az események felidézéséhez időnként segítségül hívja édesapja feljegyzéseit. Őt 1944 nyarán katonai szolgálatra hívták be, de Béla öccsével ellentétben, aki a Don-kanyarban eltűnt, neki hamis orvosi igazolás segítségével 1944 decemberében sikerült leszerelnie. A nyilasok azonban egy alkalommal katonaszökevényként lefogták, csak a szerencsének és a hadi helyzet kedvező alakulásának köszönhetően sikerült megmenekülnie.
Ifj. Bakonyi István a kalandos körülmények között megszerzett érettségi bizonyítványával Csehszlovákiában akkoriban nem remélhette, hogy egyetemre mehet, így a budapesti műegyetemre jelentkezett, ahol elvégezte a vízépítőmérnöki szakot. Mindezt úgy, hogy időnként hazaszökdösött, majd 1948 őszén a család megkapta a fehér cédulát és elindult Magyarországra. Komáromban egy szép ötszobás házat meg egy szép kertet hagytak hátra, hogy végül Békéscsabán egy lerobbant, patkányok járta vályogházban leljenek új „otthonra”. Id. Bakonyi István és pedagógus neje aztán itt tanított egészen nyugdíjba vonulásig.
István fiukat mérnöki oklevele megszerzése után két évre a magyar néphadsereg „sajátította ki” magának. Erről Bakonyi István egy önálló fejezetben számol be, amelyből egyebek mellett megtudjuk, hogy szakmai ismereteit a magyar–jugoszláv határ mentén kialakított védműrendszer „tökéletesítésében” kellett hasznosítania. Akik mindezt kiagyalták, véresen komolyan gondolták, miközben a kivitelezés sok esetben már az abszurditás határát súrolta, és végül teljesen kudarcba fulladt.
Bakonyi István életének nagyobbik részét szülővárosától távol töltötte, azonban gyakran visszajárt Komáromba, ahol számos ismerőse és barátja is várta, hogy felidézzék az egykor közösen eltöltött pillanatokat. Időnként egy-egy cikket is közreadott a Komáromi Öregdiák hasábjain, a könyv utolsó részében Varga Sándor történész, Bakonyi István unokaöccse és a kötet egyik összeállítója ezekből is beválogatott néhányat. Örömmel fedeztem fel Stolmann András ornitológus nevét is, akivel Bakonyi István még diákkorában gyakran járta Komárom környékét, és talán ezekkel a kirándulásokkal kezdődött Bakonyi István máig tartó szenvedélye, a természetjárás.
(Kiadta: Pro Museum, Komárom, 2023; felelős kiadó: Csuthy András, szerkesztő: Galo Vilmos, Varga Sándor)
Megjelent a Magyar7 2024/27. számában.
