A legvitézebb huszár
A magyar hadtörténetírás számos kiemelkedő katonát tart számon, akiknek a hőstettei olykor legendás méreteket öltöttek. A kollektív emlékezet ugyanis hajlamos felnagyítani szerepüket és érdemeiket, amit az utókor még meg is told olyan elemekkel, amelyek valóságalapja megkérdőjelezhető. Arról nem is szólva, hogy a szépirodalmi művekben önálló életre kelnek, gyakran más nevek alatt.
A legismertebb figura – és egyben karakter – Háry János, akinek alakját Garay János (1812–1853) Az obsitos című költeménye emelt be a köztudatba és modellje Skultéty László (1738–1831) huszár volt, aki 81 éven át (!) szolgált a seregben. Garay szerint Háry egy nagyotmondó, cselekedeteit kiszínező „történetmesélő” volt, aki olyasmit is állított magáról, ami sosem esett meg. Persze Skultéty László ebben az esetben ártatlan volt, ő hosszú élete végéig nem vetette le a mundért és az önfényezés sosem volt a kenyere.
Ugyancsak legendás hős volt báró barabácsi és vitézvári Simonyi József (1771–1832) óbester, aki eredetileg mészároslegény volt, de 16 éves korában katonának állt és 1786–1815 között több tucat ütközetben vett részt és tüntette ki magát. Különböző hőstetteinek köszönhetően folyamatosan lépdelt felfelé a katonai ranglétrán és végül óbester lett, ami az ezredesi fokozat megfelelője. Hírnevét a Napóleon ellen vívott harcokban alapozta meg, és több olyan eseményt feljegyeztek, amelyek vakmerőségéről és kiváló taktikai érzékéről tanúskodnak.
Egy alkalommal 16 emberével megfutamított egy 60 fős francia őrjáratot, miután párbajban legyőzte a parancsnokát. Egy másik sikeres akciója hozta meg számára a legrangosabb osztrák katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet. Az eset radolfzelli bravúrként vált ismertté. Simonyi 50 katonájával csapott le az éjszaka leple alatt a Bodeni-tó partjánál fekvő Radolfzell mellett táborozó francia alakulatra és 620 foglyot ejtve megfordította a hadi helyzetet, felszabadítva a körbefogott osztrák–magyar ezredet.
Sokszor került olyan helyzetbe, amikor már mindenki azt hitte, hogy életét veszti. Az 1813-as lipcsei csatában három lovat is kilőttek alóla, majd egy francia golyó találta el a mellén, ennek ellenére életben maradt, sőt folytatta a harcot, a csata után pedig megmutatta huszárjainak azt a noteszt, amelyet mindig a szíve felett tartott, és amely végül felfogta a lövedéket, csupán kék foltot okozva a bőrén. A katonák mindezt csodának vélték és térdre borultak előtte. Ekkor terjedt el Simonyiról az a hiedelem is, hogy őt nem fogja a golyó. I. Ferenc császár ebből az alkalomból nevezte ki óbesterré.
Egyik utolsó hőstettét 1814 telén hajtotta végre Franciaországban. Huszárjaival éjszaka átúsztatott a jeges folyón és ezzel meglepte a túlparton táborozó, sokkal nagyobb létszámú, békésen alvó francia sereget, amely pánikba esve szertefutott.
Az európai háborúk végeztével Simonyi egy galíciai garnizonban szolgált ezredével. Sajnos nem tudatosította, hogy békeidőben a katonáknak más a feladatuk, mint a csatamezőn. Szigorú volt beosztottjaival és súlyosan büntette azokat, akik úgymond megszegték a regulát. Emiatt sokan a szökést választották, és ha ezután elfogták őket, akkor az ítélet olykor a kivégzés volt. Ennek a kegyetlen szigornak a híre eljutott a legfelső vezetéshez is, amely felelősségre vonta őt, majd az aradi börtönbe záratta. Megfosztották kitüntetéseitől és rangjától, sőt azt is felrótták neki, hogy hamis adatokat tüntetett fel magáról, amikor bárói címet kapott. Simonyi végül az aradi börtönben hunyt el. Életét több irodalmi mű is megörökítette. Az egyik legismertebb Jókai Mór 1856-ban írt A legvitézebb huszár című kisregénye, amelyben akad ugyan néhány kitalált eset is, de többnyire a valósághoz híven írja le az óbester kalandjait.
Megjelent a Magyar7 2026/44.számában.
