A kannibálok tisztelték, a japánok kivégezték
Amerika 1492-es felfedezése óta az európaiak különböző módszerekkel igyekeztek a fennhatóságuk alá vonni azokat a térségeket, ahol a kereszténységet nem ismerő népek éltek. Eleinte erőszakos eszközökhöz folyamodtak, de sokkal sikeresebbnek tűnt a misszionáriusok hittérítő tevékenysége, amely során nemcsak a jézusi tanítással, hanem a korszerűbb termelési módokkal és új ismeretekkel is igyekeztek alakítani a bennszülöttek gondolkodását.
A magyarországi misszionáriusok elsősorban Dél-Amerikában, Afrika déli területein és Új-Guinea térségében folytattak sikeres tevékenységet. Erre a feladatra rendszerint férfiak vállalkoztak, de időnként akadt egy-egy hölgy is, aki életének jelentős részét misszionáriusként töltötte a világ túlsó felén. Molnár Mária (1886–1943) Várpalotán született, édesapjának kisvendéglője volt és 10 gyermeke, de csak öten érték meg a felnőttkort. Talán a szegénység elől menekültek a fővárosba, ahol Mária közelebbi kapcsolatba került a református egyházzal és később diakonisszaként vállalt szolgálatot a Bethesda kórházban. Ápolónői képesítést szerzett és az első világháború alatt egy katonai járványkórházban dolgozott, a háború után pedig börtönökben férfi és női rabok lelki gondozójaként tette hasznossá magát. Szabad idejében egy kis csónakban ülve horgászott.
1925-ben német nyelvtudását tökéletesítendő Németországba utazott és Liebenzellben megismerkedett a Missziói Intézet tevékenységével. Ez a társulat 1906-tól az óceániai német gyarmatokon, főleg az Admiralitás-szigeteken folyó missziói munkára felügyelt. Ezt még azután is folytatta, hogy 1918 után a német gyarmati fennhatóság megszűnt.
Molnár Mária a beszámolókat hallgatva ugyancsak kedvet kapott a melanéziai hittérítő tevékenységhez, noha jócskán elmúlt már 30 éves, és emiatt először elutasították a jelentkezését, ráadásul úgy ítélték meg, hogy törékeny egészségének nem tenne jót a trópusi éghajlat. Ő azonban nem adta fel és végül 41 évesen, 1927 decemberében a Magyar Missziós Szövetség küldöttjeként elhajózott Manus szigetére, ahol először egy járványkórházban dolgozott. A trópusi betegségekről már sok mindent megtanult Németországban, ennek köszönhetően sikeresen kezelte az ottani betegeket.
Három hónappal később a főszigetről a mintegy 5 kilométernyire fekvő Pitilu szigetére helyezték, ahol 14 évet töltött. A bennszülöttek nagyon megkedvelték és még azok is tisztelték, akik alig néhány éve hagytak fel a kannibalizmussal. Már hét éve élt az Admiralitás-szigeteken, amikor 1935-ben egy rövid időre haza látogatott.
Sárospatakon előadásokat is tartott a munkájáról és az őslakosokról, és a városnak adományozta azt a közel 250 darabot számláló néprajzi gyűjtését is, amelyet magával hozott. Ivanyos Lajos református lelkipásztor Molnár Mária beszámolói és levelei alapján egy könyvet állított össze Hét év a kannibálok földjén címmel.
Molnár Mária 1936 elején visszatért Pitilura, ahol a helyiek korábban egy kunyhót építettek számára. A második világháború kitörését követően azonban a szigetcsoportot a japán hadsereg elfoglalta. Eleinte nem zavarta a japánokat a misszionáriusok ténykedése, de aztán arra gyanakodtak, hogy az őslakosok valamiképpen tájékoztatják az amerikaikat, akik gyakran intéztek légitámadást a szigetek ellen.
A német katolikus és református hittérítők ekkor távoztak, de negyvenen maradtak, köztük Molnár Mária is. 1943 márciusában az Akikaze rombolóra szállították őket, hogy ne tudjanak kapcsolatba lépni az őslakosokkal. Hamarosan egy parancs érkezett és a hajó kapitánya a legénység megdöbbenésére ismertette a tartalmát: a foglyokat keresztre kell feszíteni, majd célzott lövésekkel ki kell végezni, holttestüket pedig a tengerbe kell dobni.
Megjelent a Magyar7 2025/40. számában.
