A derék Podmaniczky
A Podmaniczky nemzetség felemelkedése Trencsén vármegyében kezdődött valamikor a 14. század hajnalán. Luxemburgi Zsigmond magyar király a vágbesztercei várőrségben végzett feladataik alól felmentette az egyik Podmaniczkyt, és a későbbi időkben a család tagjai egyre jelentősebb birtokok urai lettek.
Izgalmas feladat lenne kinyomozni, miként került valamelyik Podmaniczky a mai Lengyelországba és onnan a Szepességbe. Most egy érdekes képviselőjükkel ismerkedjünk meg, akit Podmaniczky Jánosnak (1786–1883) hívtak és a maga módján különc volt, aki kiválóan bánt egyre gyarapodó gazdaságával. Nagybátyja, Podmaniczky József (1756–1823) nagy műveltségű, külföldi egyetemeken tanult ember volt. Róla feljegyezték, hogy mecénása volt a művészeteknek, állítólag a hétéves Liszt Ferenc az ő kastélyában mutatta be először rendkívüli képességeit és Podmaniczky éveken át támogatta. Felkarolta a nemzeti színjátszás ügyét is, de a művészetpártolásban más rokonai is jeleskedtek. A híres portréfestőt, Mányoky Ádámot is egy Podmaniczky segítette annak idején, de Kármán József is sokat köszönhetett Beleznayné Podmaniczky Anna-Máriának, akinek a költségén jelent meg az Uránia című, Kármán szerkesztette szépirodalmi folyóirat. A család Mária Teréziától kapott bárói rangot és magyarországi birtokokat.
József László nevű öccse éppen Galíciában katonáskodott, amikor János fia megszületett. Ő Lőcsén és Sárospatakon jogot tanult, később pedig utolsó ura lett a rákoskeresztúri Podmaniczky birtoknak és szigorú – a családi vagyont kezében tartó – édesanyját végül meggyőzte arról, hogy ő az az ember, aki a különböző politikai és gazdasági nehézségek közepette is képes lesz a Podmaniczky birtokokat megőrizni és gyarapítani.
János báróról – ahogy előszeretettel nevezték Aszód környékén, ahol a birtokainak központja volt – sok érdekes történetet meséltek. Szívesen segített másokon, de azt névtelenül tette. Aki nyilvánosan fordult hozzá, azzal nem törődött, viszont akit titokban megsegített és ő utólag hálálkodott neki, azt nem szívelhette és többé nem engedte maga elé sem. Az 1838-as nagy pesti árvíz idején sok rászorultnak rákoskeresztúri kastélyában adott szállást. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején súlyosan megsérült, emiatt visszavonult a közélettől, de élénken követte az irodalmi eseményeket, megrendelte az akkoriban megjelenő újságokat, könyveket, közben a gazdasági kérdések is foglalkoztatták. Megalapította Magyarország első takarékmagtárát. Világéletében ekhós szekéren járt, miközben folyton azt mondogatta: „Hiába, nekem nem telik hintóra…”. Jobbágyait árpa- és kukoricaadománnyal támogatta, sok pénzt költött jótékony célokra. Időnként vendégül látott híres tudósembereket is.
Történt egyszer, hogy keresztúri birtokának kertjében szállásolt el két tudós papot: Székács Józsefet (1809–1876) és Ballagi Mórt (1815–1891), akik valamilyen fontos munkán dolgoztak. Podmaniczky nemcsak szállást, hanem kosztot és teljes kiszolgálást is biztosított számukra.
Nagy meleg volt akkoriban, aztán váratlanul hatalmas felhőszakadás zúdult a kertre, a közelben folyó Rákos-patak meg annyira megduzzadt, hogy még a nyári lak is vízben állt. A két boldogtalan tudós arra várt, hogy majd csónakot küldenek értük és biztos helyre szállítják őket. De arra ugyan várhattak. Bár a cselédek rohantak volna hozzájuk, János báró azonban megállította őket: „Nem mentek sehova sem. Az igaz, hogy ebédet, vacsorát meg szállást ígértem, de azt nem, hogy a vízből is kihúzatom őket. Gázoljanak ki a papok, ahogy tudnak. Ez nem volt benne a szerződésben.” A két tudósnak nem volt mit tennie: térdig felhúzott nadrágban gyalogoltak keresztül a vízben álló kerten.
Megjelent a Magyar7 2025/42. számában.
