A békeparancs nyugati bírálói

A dublini születésű Harold Harmsworth bátyjával, Alfreddal alapította a Daily Mail és a Daily Mirror folyóiratokat, amivel az angliai bulvársajtó úttörőinek számítottak. Az első világháború kirobbanását követően a Harmsworth testvérek lapjai támogatták az angol kormány háborús politikáját.

Alfred 1917-ben Lloyd George kormányában légügyi miniszter lett, amikor viszont nem kapott helyet a béketárgyalásokra küldött brit delegációban, lapjaiban támadásokat indított a kormányfő ellen, azzal vádolva, hogy a vesztesekkel túl kesztyűs kézzel bánik.

Alfred elkötelezett híve volt Csehszlovákia létrehozásának, lapjaiban a béketárgyalások idején egyoldalúan jelent meg a Csehszlovákiát megalakító politikusok, Tomáš Garrigue Masaryk vagy Edvard Beneš álláspontja. Harold némileg túlzón, de nem ok nélkül, később már úgy fogalmazott: bátyja nélkül Csehszlovákia nem jött volna létre.

Harold Harmsworth – Rothermere lordja 1927-et követően vált a magyar revíziós törekvések elkötelezett támogatójává. A sajtómágnás ekkor már Nagy-Britannia harmadik leggazdagabb emberének számított.

Rothermere szimpátiáját a trianoni Magyarország irányában az utódállamok mohósága váltotta ki, amelyek a békeszerződésbe foglalt kisebbségvédelmi elveket semmibe véve fosztották meg vagyonuktól az uralmuk alá került magyarokat. Harmsworth felkarolta a magyar kormány tiltakozását, hogy a kialakult helyzetről személyesen tájékozódjon, Magyarországra is ellátogatott.

1927-ben jelent meg a Daily Mailben Rothermere tollából a Magyarország helye a Nap alatt című írás, amelyben a lord a trianoni békediktátum igazságtalanságára és az utódállamok magyarellenes túlkapásaira hívta fel a figyelmet. A cikk nagy nemzetközi figyelmet váltott ki, s noha a hivatalos brit politika nem azonosult az írásban foglaltakkal, az utódállamok, különösen Csehszlovákia, így is hangosan tiltakoztak. Az akkori csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš egyenesen háborús uszításnak nevezte az írást.

Benešnek írt válaszában a lord még szókimondóbban fogalmazott, mint előző cikkében: „Amit a magyaroknak kérek, az nem egyéb, mint az elemi igazság. A háború előtti határokhoz való visszatérés gondolata szóba sem jöhet. Magyarországnak meg kell fizetnie a vereség árát. De ez nem ok arra, hogy olyan igazságtalanságokat kényszerítsenek rá, amelyek megszüntetése a háború egyik célja volt. Magyarországnak teljesen jogos és észszerű igénye, hogy visszaszerezze a túlnyomóan magyarok lakta területeket, amelyek a trianoni szerződés következtében kerültek határai túloldalára, és amelyeket elválasztanak tőlük minden eszközzel, amelyet csak rosszindulatú szomszédai kitalálni képesek.”

Rothermere lordja később is a magyar revízió híve maradt: 1931-ben tekintélyes összeggel támogatta a Justice for Hungary útját, amikor Endresz György és Magyar Sándor rekordidő alatt repülték át az Atlanti-óceánt. A két háború közötti Magyarországon Rothermere-nek valóságos kultusza alakult ki. Egyes politikai körök még az akkoriban betöltetlen magyar királyi trónt is felajánlották volna neki.

Még megélte, és üdvözölte az első bécsi döntést, amellyel a Felvidék magyarlakta területeit 1938 őszén visszacsatolták Magyarországhoz. Nem sokkal 1940-ben bekövetkezett halála előtt írta a Magyar Revíziós Liga elnökének, Herczeg Ferencnek: „Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy a fiatal európaiak új generációjának át kelljen élnie ugyanazt a vérfürdőt – a Nagy Háborút –, amelyet az előző generációnak kellett elszenvednie”.

A brit liberális politikus, David Lloyd George hosszú élete során 1890-től 1945-ig volt a londoni alsóház képviselője. 1905-től több tárcát is betöltött az egymást váltó brit kormányokban. 1916 nyarán, a somme-i csata tombolása idején nevezték ki hadügymiszternek, az év végén pedig már a kormányfői bársonyszéket foglalta el. Lloyd George-nak kulcsszerep jutott a brit háborús győzelem kivívásában: ő szorgalmazta, hogy a német tengeralattjárók elleni védekezésül a brit kereskedelmi hajók fegyveres kísérettel, konvojban közlekedjenek.

A párizsi béketárgyalásokon kezdetben Lloyd George vezette a brit delegációt: kiállt az etnikai elven meghúzott határok mellett, így ellenezte a magyarság millióinak elcsatolását is. Ebben a törekvésében Francesco Savario Nitti olasz miniszterelnök is támogatta.

– fogalmazott egyik felszólalásában.

Kiállt amellett, hogy „a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók”. Álláspontját a békekonferencia elvetette, ezért lemondott a brit delegáció vezetéséről. 1922-ben távozott a kormányfői posztról, elveszítve ezzel politikai befolyását.

A tanár végzettségű Thomas Woodrow Wilson 1913-tól 1921-ig töltötte be az Amerikai Egyesült Államok elnöki posztját. A nevéhez kötődő wilsoni elveket 1918 januárjában hirdette meg, amelyben alapelvként fogalmazódott meg „a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egymással egyenlő szabadságban éljenek”.

1919-ben Wilson Nobel-békedíjat vehetett át, s bár a győztes hatalmak színleg a wilsoni elveket tekintették a párizsi békekonferencia kiinduló alapjának, valójában a fennkölt, idealisztikus elveket a gyakorlatba egyáltalán nem ültették át. Céljuk nem a magasztos elv: a nemzetek önrendelkezésének biztosítása volt, hanem nyíltan a lehető legnagyobb területszerzésre törekedtek, sokszor egymással is rivalizálva.

Maga Wilson utóbb a trianoni békeszerződés több pontját is bírálta, az Egyesült Államok, noha kulcsszerepe volt az antant háborús győzelmében, végül nem vett részt az új világrendet jelképező Népszövetség megalapításában. Wilson és sok amerikai csalódása vezetett oda, hogy az amerikai külpolitikára hosszú évekre újra a bezárkózás, az izolacionizmus lett jellemző.

(Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/22-23. számában)