2024. január 6., 13:56

Zalabai Zsigmond öröksége

A 2023-as esztendő számtalan fontos irodalmi évfordulóinak sorában mintha kissé megfeledkeztünk volna az egyik legjelentősebb felvidéki magyar irodalmár, Zalabai Zsigmond születésének 75. és tragikus halálának 20. évfordulójáról.

A szülőház ablaka előtt
Zalabai Zsigmond
Fotó: Archívum/ma7

A legfiatalabb írónemzedék tagjai talán nem is hallottak róla, noha az 1970 és 2000 közötti három évtized felvidéki magyar irodalmi és szellemi életének meghatározó és megkerülhetetlen alakítója és egyszersmind fáradhatatlan munkása volt.

Halálakor így jellemeztem: „húszévesen Németh László-i ambíciókkal lépett az irodalomba: a szellemi erők organizátora kívánt lenni”. Az ő színrelépése egy olyan időben történt, amely a felvidéki magyar irodalom számára nagyon nehéz volt. Felvállalta a „vezető kritikus” egyáltalán nem hálás szerepkörét (ráadásul a Husák nevével fémjelzett neosztálinista konszolidáció idején) , miután Fábry Zoltán halálával és az idősebb kritikusnemzedék elnémulásával váratlanul nagy űr támadt. Olyan vákuum, amely csak fokozatosan telt meg éltető oxigénnel, nem elhanyagolható mértékben éppen Zalabai jóvoltából.

Pályája elején elsősorban mélyen szántó és lényegre tapintó kritikáival, műelemzéseivel és ragyogó stílusban megírt esszéivel hívta fel magára a figyelmet. Az Irodalmi Szemle, majd a Madách Könyv- és Lapkiadó szerkesztőjeként ő csiszolgatta a fiatal tollforgatók első munkáit, és szükség esetén nagy vehemenciával vetette bele magát az irodalmi csatározásokba is. Elsősorban az ő érdeme, hogy az akkoriban induló költőinket felvonultató Egyszemű éjszaka című versantológia körül támadt vihar elcsitult, és az idősebb pályatársak is megértőbbekké váltak az új törekvések iránt.

Az 1980-as évektől kezdve életét egyre inkább a közösség szolgálata hatotta át. Szenvedélyes igazságszeretete, a megalkuvásokat elutasító, a meghunyászkodást megvető magatartásának szinte magától értődő következményeként tizenöt év után otthagyta kiadói munkahelyét, és a rendszerváltásig a somorjai Honismereti Ház mindeneseként ügyködött.

Az 1989-es „bársonyos forradalom” forgószele a Comenius Egyetem Magyar Tanszékének élére röpítette, de közben egyéb fontos feladatokkal is szembesülnie kellett. Megszervezett egy több kamionból álló segélyszállító konvojt Erdélybe, ahol a rendszerváltás korántsem olyan békésen ment végbe, mint Közép-Európa más országaiban. De talán még ennél is fontosabb, sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy maradandó tette volt a somorjai Bibliotheca Hungarica megalapítása, amelyből tulajdonképpen kinőtt a Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Az 1990-es években egyszerre több feladatot felvállalt, miközben különböző fontos könyvek megszületésénél bábáskodott (Szenczi Molnár Albert fiktív naplója – Szorgos adósa vagyok hazámnak; válogatás Baróti Szabó Dávid verseiből – Jer magyar lantom; a cseh–magyar kapcsolatok vers béli dokumentumainak gyűjteménye – Verstörténés, stb.). Egyszer azt mondta nekem, annyi könyv terve foglalkoztatja, hogy ha mindezt kiadnák, mások elől venné el a publikálás lehetőségét és ezt azért mégsem teheti meg.

Nemcsak jó tollú esszéíró, hanem remek előadó is volt. Papírról csak ritkán olvasott fel, és olyankor is rendszerint rögtönzött és kiegészítette a leírtakat. Pontosan fogalmazott, mondatai csiszoltak, elegánsak voltak, de az öncélú magamutogatást soha nem szívelhette és ettől óvta a kezdő írókat is.

A megfeszített munka és az önemésztő szolgálat fokozatosan felőrölte idegrendszerét. Időnként teljesen letargiába esett, majd váratlanul felfokozott intezitással újabb terveket és feladatokat tűzött maga elé. Sajnos ez a bipoláris zavarnak nevezett betegség élete utolsó éveiben megakadályozta a rendszeres munkában és valószínűleg ez vezetett a tragikus elhatározásához is, hogy önkezével vessen véget az életének.

Megjelent a Magyar7 2024/1. számában

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.