Történetek Dunaszerdahelyről
Vajda Barnabás történész, a komáromi Selye János Egyetem docense pár évvel ezelőtt nagy fába vágta a fejszéjét: elhatározta, hogy levéltári forrásanyagokra támaszkodva több szűrőn keresztül mutatja be Dunaszerdahely városát, hogyan is nézett ki a szocializmus időszaka alatt. Ebben az esetben a szűrő alatt legkevésbé értendő a szubjektív hozzáállás (ami csupán a relevancia szintjén mutatkozik meg) – ez egy, a munkáját hitelesen végző történész számára nem is lehet kérdéses –, bár a szerző saját elmondása szerint is kritikus az adott korszakkal, ám a tényszerűség határát sosem lépte túl.
Azok a bizonyos szűrők tehát az elsősorban egymástól tematikailag független forrásanyagok, vagy felhasználásukat tekintve viszonyítási rendszerek információit rostálják át, és ezeket az átszűrt információkat tematika szerint az egyes kötetekre vetítette ki a szerző.
A szerző elmondása alapján azonban ez az 55 történet hűen jellemzi a város 1945 utáni sorsát. Nagyon sok történet a városlakók számára ismerős lehet, de a többségüket ebben a könyvben először közölték. A fejezetek során nyomon követhető, hogyan lett a falusias Dunaszerdahelyből egy lakótelepekkel tarkított kisváros. A kötet öt nagyobb részre különül el, amelyek a következők: a város mint
* fizikai tér
* politikai tér
* a kommunista regionális politika áldozata és kedvezményezettje
* környezet és gazdasági tér
* a közösségi lét tere.
Az eddig megjelent három kötet tehát összefügg, s tematikájában talán az első és a harmadik kapcsolódik jobban egymáshoz, de ha a forrásanyagok minőségéről beszélünk, mindenképpen jó összehasonlítási alap a második illetve a harmadik kötetben megjelentek összehasonlítása hitelesség és adatérték szempontjából, így a 2021. november 12-én, a helyi református gyülekezet megalakulásának 80. évfordulóján már bemutatott 2. kötet ezúttal is „terítékre” került. A Dunaszerdahelyi Református Egyházközség presbiteri jegyzőkönyveinek gyűjteménye ugyan csak két évehagyta el a nyomdát, de mégis nagy ritkaságnak számít, mert eleve kis példányszámban jelent meg és már alig lehet hozzájutni, ráadásul nem igazán létezik olyan forráskiadvány, amely szöveghűen követi egy felvidéki gyülekezet jegyzőkönyveit a második világháború éveiből.
Érdekes, hogy a Fehér kastély pusztulásának történetét nem őrzik a levéltárak és a jegyzőkönyvek, holott a szerző már régóta keresi ennek forrásanyagait, elképzelhetőnek tartja, hogy valahol mégis megvannak ezek az anyagok, azonban könnyen lehet, olyan bizalmasan kezelték, hogy nem írták bele a Városi vagy a Járási Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvébe. Kutatásai során gyakran előfordult, hogy az olyan közbeszédben tényszerűsített történetekről, személyekről vagy egyéb eseményekről, amelyek a szocialista berendezkedést negatív fényben vagy kellemetlenül érintették, a forrásanyagok hallgatnak, vagy egyszerűen eltüntették a bizonyítékokat. Ez, a kényes múltat végképp eltörölni szándékozó „bolsevik felfogású gyakorlat” a diktatórikus berendezkedésű országok esetében még a 80-as évek legvégén, közvetlenül a rendszerváltozás előtt sem számított rendkívülinek. Nem beszélve a kor propagandaanyagairól és kitalációiról. A kor forrásanyagainak hitelességét olyan abszurditások is tarkítják, mint 800 éves város megünneplése (melynek ünnepségére 1980-ban Püspöki Nagy Péter érvelése alapján került sor), a dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság Tanácsának 1962-es, majd 1968-as vitája „a cigány lakosság átneveléséről”, az utóbbi során nyílt „cigányozásra” is sor került (gondolom, csakis az internacionalizmus jegyében...) és a „probléma megoldása érdekében” még a bíróságot is emlegették:
olvashatjuk a könyvben.
A további szembetűnő hiányossága a korabeli forrásanyagoknak az, hogy a nyilvánvalóan magyar vonatkozásokról hallgatnak, sőt, szándékos magyarellenes agymosásokról is beszélhetünk, erre utal a könyv egyik fejezetének címe is.
nyomatékosította Vajda Barnabás.
A történésztől megtudtuk, hogy Dunaszerdahely és a járás forrásanyagainak nagy része a lúcsi Pálffy-kastélyban található. Itt működik ugyanis a Pozsonyi Állami Levéltár Vágsellyei Fiókarchívumának egyik levéltára. A Dunaszerdahellyel kapcsolatos legfontosabb anyagokat viszont Vágsellyén és Pozsonyban őrzik, bár Budapesten is találhatók forrásanyagok. A református múltról és Dunaszerdahely zsidó tragédiájáról Vágsellyén alig található valamilyen dokumentum. Kiderült azonban, hogy a nagyudvarnoki körjegyző, aki Sikabonyt, Kisudvarnokot és Dunatőkést is (s egy időben Eperjest szintén) „beszolgálta”, egy sor, háborús időszakból származó dunaszerdahelyi anyagot is hihetetlen precizitással megörökített, illetve leltárba vett, azaz erről az időszakról a nagyudvarnoki jegyzőkönyvekben több forrást találhatunk Dunaszerdahellyel kapcsolatban, mint magában a dunaszerdahelyiben, mesélte Vajda, ami szerinte igencsak nagy tanulsága a kutatásnak.
A szerző már dolgozik a sorozat negyedik és ötödik részén is, s bár egy komoly rendszerező munka áll a háttérben, elmondása alapján nem kell sokat várni, hogy ezek a kötetek is megjelenjenek.
