Szerkesztés mint újraírás
Akik figyelemmel követik Tóth László évről évre gazdagodó életművének alakulását, felfigyelhettek egy egyre hangsúlyosabbá váló rekontextualizáló alkotói magatartásra.
A szerző, amellett, hogy új lírai és értekező prózai – legutóbb, A világ közepe című kötetében pedig szépprózai – szövegekkel jelentkezik, rendre dolgozik korábbi szövegeivel is. Az előző mondat utolsó tagmondatának az állítmánya a fontos. Nem arról van szó, hogy a szerző újra kiadja korábban folyóiratokban, saját köteteiben, gyűjteményes kötetekben megjelent írásait, illetve mások köteteihez írt, (általában) szerkesztői, tanulmányértékű paratextusait, hanem az újrapozicionálással, új kontextusba helyezéssel gyakorta új olvasási irányt adva próbálja mozgásba hozni a korábbi szövegeket.
Tóth László az Irodalmi Szemle szerkesztője volt, de dolgozott kiadói szerkesztőként is. Saját szerkesztői életművét szerzői életművével azonos értékűnek tekinti. A szerkesztésről, mint egyfajta társszerzői tevékenységről nyilatkozott egy korábbi interjújában. Ezt a társszerzői eljárást saját szövegein is gyakorolja.
Nemrégiben az e hasábokon is ismertetett Megkötni az időt című művében korábbi interjúköteteiben megjelent beszélgetéseit strukturálta újra. A …nagy haszna a Teátromnak című könyvében – azt követően, hogy korábban két kötetben megírta a komáromi színjátszás történetét, a szemhatárt Pozsonyig tágítva – újabb dolgozatokkal ad szempontokat korábbi tanulmányai (ön?) értelmezéséhez. A sajnálatosan visszhangtalanul maradt Amikor az író olvas című, 2016-os könyvében pedig alkalmi írásait összegyűjtve tesz kísérletet saját (cseh)szlovákiai magyar kánonjának megalkotására.
A legutóbbi, a Magyar Napló Rádiusz könyvek című sorozatának 16. köteteként megjelent, 580 oldal terjedelmű Hagyomány és identitás című könyvében is a fentebb vázolt tendenciák folytatására tesz kísérletet a szerző. A kötet írásait három részbe rendezi. Az elsőben a magyar–szlovák fordításirodalomhoz közöl újabb szempontokat, illetve a közép-európai társadalmi identitások irodalmi leképződését vizsgálja. E két írást előszóként is pozicionálja. A harmadik részbe a paratextusok mellett mindössze egy, Trianonról szóló esszé került, „utószó helyett”. A kötet gerince tehát az olvasási irányokhoz fogódzóként rendelt dupla előszót követő második rész, amelyben a (cseh)szlovákiai magyar irodalom egy sajátos ívének megrajzolására tesz kísérletet, annak kezdeteitől napjainkig, Szent-Ivány Józseftől Grendel Lajosig, illetve a még élő kortársakig. Peéry és Szalatnai „Rezsők”, a hontalanság éveinek irodalma, Forbáth Imre, Fábry Zoltán, a szerzőt is sújtó konszolidációs évek a csehszlovákiai magyar irodalomban. Korábban mind Tóth László monografikus érdeklődésének alanyai szervesülnek itt eggyé, a (cseh)szlovákiai magyar irodalom egy lehetséges történetének megalkotására téve kísérletet.
Ahogy Csapody Miklós jegyzi meg értő utószavában: „Irodalomtörténetében jelen van maga az író is, nemcsak attól kezdve, hogy feltűnt az irodalomban; minthogy az idő mindig két irányban halad, megfigyeléseivel és kommentárjaival egyszerre mond véleményt a múltról és saját koráról.”
Tóth László: Hagyomány és identitás. Magyar Napló, Fókusz Egyesület, Budapest, 2022. 580 o.
Megjelent a Magyar7 2022/41.számában.
