2023. január 30., 20:00

Radics Béla a beatkorszakban és a rockkorszakban

Az elmúlt év végén volt negyven esztendeje annak, hogy itthagyott bennünket a tragikus sorsú, öntörvényű gitáros, Radics Béla, aki már a magyarországi beatkorszak születésénél is ott bábáskodott, de sokan őt tartják a „brit szellem” magyarországi meghonosítójának, aki lényegében népszerűvé tette az új műfajt, a rockzenét az országban.

Fotó: archívum

A legújabb kutatások szerint nem ő játszott Jimi Hendrixet (ne feledjük, neki is a ködös Albionba kellett utaznia, hogy híres legyen) először Magyarországon, de az biztos, hogy azt a szellemiséget, az improvizatív és energikus játékmódot, a zenéhez és magához az élethez való szabad és kötetlen hozzáállást, amit éppen Hendrix vagy talán Béla legnagyobb kedvencei, a Cream képviseltek, az ő interpretációjában láthatta először a magyarországi közönség.

Sokak szerint Béla az a fajta muzsikus volt, akinek elég volt csak kimennie a színpadra ahhoz, hogy az összes szem rá szegeződjék. Született zseni volt, aki kezdetben tett is azért, hogy a legjobbak közé kerülhessen.

Szegény, mondhatni proletár családból származott, de amikor megkapta első gitárját, mániákusan kezdett rajta gyakorolni. A hatvanas évek közepén bekerült az akkor már jó nevű és közismert Atlantis zenekarba, amellyel kislemezeken is közreműködött. Béla már akkor is saját magát kereste, igaz, ami később az „ő zenéje” lesz, az nyugaton is csak ekkoriban kezdett kibontakozni. Amikor azonban a két nagy „ikon”, a Cream és Hendrix 1966-ban illetve 67-ben színre lépett, Bélát megfertőzte az új irányzat kompromisszumokat nem ismerő vad kifejezésmódja. Elhatározta, hogy saját zenekart alapít, ahol már ő fogja osztani a lapokat. Az 1968-ban alapított első saját együttese, a Sakk-Matt valóban feltűnést keltett, mivel stílusában és játékmódjában sem maradt el az akkor menő nyugati előadóktól. Egy hátránya volt csupán: a saját szerzemények hiánya. Akkoriban már az Illés saját szerzeményekkel és magyar szövegekkel tartolt, s ezen az úton nemcsak nagy riválisok (Omega, Metró) követték, hanem a másod- és harmadvonal zenekarai. A Sakk-Matt így hiába keltett feltűnést és hiába adott élményszámba menő koncerteket, az undergroundból úgy sem tudott kitörni, hogy a Budai Ifjúsági Parkban ezrek jártak a koncertjeire. Béla életében a Taurus volt talán a legnagyobb ígéret Balázs Fecóval, Som Lajossal és Brunner Győzővel, majd később Zoránnal, de végül ez a supergroup is csak két nagylemezt jelentethetett meg.

Fotó: Urbán Tamás

Radics Béláról már több könyv született, ezek közül talán a legelső a legemlékezetesebb. Ómolnár Miklós „R. B. kapitány, avagy pengék és halak” című munkája még 1986-ben jelent meg, melyben a legtöbb pályatárs név nélkül, de a szakma ismerői számára azért beazonosítható módon szerepel. Béla szavajárása volt, hogy aki „vágja” a dolgokat, aki vagány, az a „penge”, és a többiek, akik csak tátognak, ők a „halak”.

Bálint Csaba két könyve pár év késéssel követte egymást. Az első résznek azóta már egy bővített kiadása is megjelent, a második rész pedig tavaly, év végén látott napvilágot. Lényegében egy hatalmas, kétrészes nagymonográfiáról van szó, amelyben a szerző apró részletességgel tárja elénk a főhős életútját, továbbá kinyílik előttünk az a baráti „háló”, amely körülfonta a „gitárkirályt”. Ennek a hálónak épp úgy tagjai voltak a legismertebb zenészek, mint a legutolsó angyalföldi melós, vagy a téren focizó kisgyerekek.

Bélát ugyanis mindenki ismerte, és nagyon tisztelték amiatt, hogy senkit sem nézett le, mindenkivel szóba állt, ő tényleg a „nép fia volt”, a szocialista kultúrpolitika igazi hőse lehetett volna, gondolhatnánk. Ő azonban már a hetvenes évek elején nyilvánosan, a mikrofonba mondva küldte el melegebb tájakra a „büdös kommunistákat”, így aztán ne is csodálkozzunk, hogy a rendszer hű szolgái nem ölelték keblükre.

A két kötetben Csaba szinte mindenkit megszólít, aki valamilyen kapcsolatba került Bélával a munkája során. 12 éves kutatása során hihetetlen alapossággal rakja össze azokat a mozaikdarabokat, amelyek több mint 40 év távlatából ki tudja hány helyre vetődtek. Nyilván így is marad pár fehér folt, és a döntő kérdésekre nem kapunk egyöntetű választ: Hős volt-e Béla vagy vesztes? A rendszer áldozata volt-e, avagy gyökeres csökönyössége, kompromisszumokra nem hajló alkata okozta-e végül mélyrepülését? Az alkohol miatt lett-e sikertelen, vagy a sikertelenség miatt menekült-e az alkoholba? A zenész kollégák, a hű élettárs, a barátok, ismerősök visszaemlékezései alapján azonban kiderül, hogy tisztában voltak Béla gyengeségeivel és hibáival, ennek ellenére szinte mindenki tisztelettel beszél róla és kellemes emléknek élte meg társaságát. Bélával mindig történt valami, így aztán sorjáznak az anekdoták is, megelevenedik Szuszu kutya, aki Bélán kívül senkit sem szeretett, vagy amikor a gitáros megjelent az Újpesti Dózsa meccsén, akkor a közönség nem a játékosokat buzdította, hanem Béla nevét skandálta. A média nem játszotta, de akkora híre volt, hogy a vidéki kultúrházak vezetőivel látatlanban le lehetett kötni azokat a zenekarokat egy kultúrházas fellépésre, amelyekben Béla muzsikált.

Mégis mi motiválta Bálint Csabát, hogy megírja ezt a hatalmas munkát? A szerző így foglalja ezt össze:

Amikor Radics Béláról beszélünk, szinte mindenki a rockkorszakban betöltött szerepére gondol, de engem nagyon-nagyon izgatnak ezek az „ősködök”, hogy hogyan is volt az, amikor ez elindult. Ezeket ugyanis a legnehezebb kutatni. Radics Béláért egyébként a beatkorszak okán is lehetne rajongani, mivel már akkor is forradalmi figura volt. Ott volt az egész magyar beat kezdeténél, komoly része van abban, hogy ez egyáltalán polgárjogot nyert. Én mindig a maximumra hajtok, és az egy idegi probléma, mert tudom, hogy sosem lesz az, mert kijött a könyv a nyomdából, és másnap előkerült újabb három fotó, amit szerettem volna beletenni a könyvbe. Ezt a könyvet zenész szakzsargonnal élve befejezni nem lehet, csak abbahagyni. És azért itt is kompromisszumokat kellett kötni, mert azt gondoltam és most is azt gondolom, hogy ez a fő művem, ha lehetek ennyire szerény, és ezt A4-es formátumban gondoltam megjelentetni, kemény táblásan. Sajnos a mostani gazdasági helyzetben észhez kellett térni, mert hát ilyenkor az emberek min szoktak a leggyorsabban spórolni? A kultúrán, tehát jelentős kompromisszumokat kellett kötnöm, ez azonban nem érinti a minőséget, mert a tartalmon nem változtat. Mindenkit megkerestem, akit el lehetett érni, akit nem lehetett, azt is... Nagyon nagy tisztelettel mondom ezt, de valójában nem érdekelt az, hogy például Balázs Fecó interjút ad vagy nem, mert ő már elmondta ötvenszer ezt a történetet, újat nem tud hozzátenni, tehát engem azok az emberek érdekeltek, akik nincsenek a fényben, mert ugye mindig a győztesek írják a történelmet, de akkor kik ismerik a valóságot? És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mellékszereplők vesztesek, de engem sokkal jobban izgatott, hogy ők hogyan látták más szemszögből ezt a történetet, és igen, aki három hónapig volt zenésztársa, azt is megkerestem. Azt is megkerestem, akit még senki nem keresett meg, mindenkit a térről, a haverokat, menedzsereket, bárkit, aki kapcsolatban volt vele. Ez egy alapvetően interjúkötet. A beatkorszakos könyvbe sokkal több saját gondolatot tettem, mert ott sokkal több szürke folt volt, amit magamnak kellett megkutatnom anélkül, hogy bárki interjút tudott volna erről adni. A második rész esetében, ami a 70-től 82-ig tartó időszakot öleli fel, sokkal nagyobb szerencsém volt, mivel sokkal több élő szemtanú van. Mindenkit megkérdeztem és majdnem mindenkit betettem. Ugye, Radics Béla mint mítosz... Utólag mindig sok a partizán, mindenki szereti a barátjának mondani magát, és volt egy-két nagyotmondó, akiket saját hatáskörben kihagytam, mert a valóság szövetével nem biztos, hogy korrelál az, amiről ők beszélnek, főleg a saját szerepüket kihangsúlyozva, de akikről meg tudtam, hogy ott voltak Béla mellett, haverok, tanítványok, azok közül tényleg mindenkit megkérdeztem. Tehát a teljességre törekedtem, szerintem amit lehetett, azt sikerült leírnom.”