„Mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak a vendége voltam” – 140 éve született Kosztolányi Dezső
140 éve született Szabadkán Kosztolányi Izabella. De mielőtt értetlenül felkapnák a fejüket, s gyorsan a lexikon után kapnának, elárulom, ez az Izabella bizony azonos azzal a halhatatlan magyar íróval, a Nyugat egyik legnagyobb képviselőjével, aki az Izabella név mellett a Dezső és István keresztneveket is viselte. Már nem abban a korban született, amikor még a hadsereget akarták megtéveszteni azzal, hogy a fiúnak lánynevet adnak, csak így tisztelték meg a keresztszülőket. Szabadka, a szülőváros már gyorsan fejlődő polgári város, amelynek már csak a gyér többsége magyar nemzetiségű akkoriban. De azt tudják, hogy a Kosztolányi család nem tősgyökeres vajdasági család, hanem őseik a Felvidékről származtak el a Délvidékre, Csantavérre, s Kosztolányi a mai szóval élve, nem volt egy könnyű eset, pályája elején támadta Adyt, eleinte lelkes híve volt a Tanácsköztársaságnak, majd Szabó Dezsőt gyalázva megírta a Néró, a véres költőt.
A Kosztolányi család (a családot elsőnek 1331-ben említik Costulan néven) előbb Kemenecen (Kamenec pod Vtáčnikom) rakott családi fészket, innen költözött át a pár kilométerre található Nemeskosztolányba (Zemianske Kostoľany). Itt is éltek egészen a XIX. század első feléig, majd a Délvidékre kerülnek, Csantavérre. A nagypapa századosi rangig viszi az 1848/49-es szabadságharcban, Szabadkára nősül, a Brenner családba.
Ez az a Brenner család, amelyből szintén kikerül a magyar irodalom egy jelese, aki Csáth Géza néven főleg zűrös drogos ügyeivel és életvitelével írja be magát az irodalomtörténetbe. Az ő pályájához képest Dezső pályája maga a fenséges egyenesség, holott tele van az is vargabetűkkel. De mielőtt ezt végiglapoznánk, említsük még meg, hogy élete végén ellátogat ősei szülőföldjére, Nemeskosztolányba. Nem ez az első tervezett látogatása az akkor már Csehszlovákiához tartozó területre, de 1928 márciusára szervezett felvidéki irodalmi turnéját a csehszlovák hatóságok megakadályozzák. 1934-ben mintegy kárpótlásul megjelenik első cseh nyelvű fordítása is, a Néró, a véres költő.
Szabadkán, majd Szegeden jár gimnáziumba, s Bécsben belekóstol az egyetemi életbe is, később Budapesten Négyessy László legendás szemináriumának lesz a tagja – ennek köszönheti Babits Mihály és Juhász Gyula barátságát is –, de ekkor már végleg eljegyzi magát az irodalommal és az újságírással. 16 éves, amikor első verse megjelenik a Budapesti Naplóban, s 22 éves, amikor kiadják első verseskötetét Négy fal között címmel. Egy ideig a Bácskai Hírlap, majd a Pesti Napló szerkesztője, s kezdetektől ott van a Nyugat legfontosabb szerzői között.
Az első kötetét többnyire lelkesen fogadják, kivéve Adyt, akit emiatt Az írástudatlanok árulása című pamfletjében támad meg. De a tehetségét megbocsátják, s írói pályája fokozatosan emelkedik felfelé. Eleinte főleg a költészet területén arat maradandót, A szegény kisgyerek panaszai, majd megteremti alteregóját, Esti Kornélt (napjainkban Darvasi László művel valami hasonlót Szív Ernő néven), s miután elbuknak a balos forradalmak, átlép a próza és a dráma területére. Utóbbit főleg a fordításai és színikritikái révén kultiválja. Olyan klasszikus, máig érvényes fordításokat köszönhetünk neki, mint a Rómeó és Júlia, a Danton halála, a Három nővér, de több, kevésbé ismert Wilde-darabot is lefordított. S ha már a fordításoknál tartunk, pár évvel a halála előtt adja ki az idegen nyelvekből fordított verseinek gyűjteményét is.
A húszas években a versek helyét átveszi a próza – novellái mellett több regényt is ír, amelyekben megvillantja kivételes lélekábrázoló tehetségét. Kezdi A rossz orvossal, folytatja a Néró, a véres költővel – amelyben egyes kritikusai szerint magát Szabó Dezsőt ábrázolja, s amelynek német kiadásához Thomas Mann ír előszót –, majd folytatja a két sárszegi regénnyel, a Pacsirtával és az Aranysárkánnyal s lezárja az Édes Annával. Ez utóbbiban már visszatér Budapestre, s a Tanácsköztársasághoz, amelyet eleinte ő maga is támogat. De nem ő az egyetlen a művészek közül. Az Édes Anna azon a bizonyos napon kezdődik, amikor Kun Béla repülőgéppel, az összelopott aranyai társaságában menekül a fővárosból, s ezzel vége a munkások fél évig tartó rémuralmának. A méltóságos úrék végre megnyugodhatnak, a cselédeknek pedig ismét kuss. Csak a házmesterek hatalma nem változik jottányit sem, hisz ők már megszokták, időben kell zászlót cserélni. Ezt teszi Ficsor is, Vizy méltóságos úr pedig már várja a jól megérdemelt államtitkári kinevezését. Mindehhez jól jön az új, mindentől riadozó cseléd, Édes Anna is, aki talán máig hűségesen szolgálná őket, ha nem gázolnak könyékig a becsületébe, s nem használnák kifacsarható s a végén eldobható rongyként. De ezt egyedül csak Moviszter doktor meri kimondani, akit viszont gyorsan lekommunistáznak, így véve elejét a tényleges kritikának. Tudjuk, nagy ára lesz ennek, mert a lelkileg és testileg is végletekig kisemmizett Anna késsel áll bosszút.
S Kosztolányi itt már nem kegyelmez, hisz amíg az „elsőszülött” Pacsirtánál még csak kizökken egy pillanatra az idő, majd minden megy tovább a régiben, az Aranysárkányban már a megvert és végletekig megalázott Novák tanár úr önként dönt a halál mellett. A regény ma aktuálisabb, mint valaha, hisz ma is egyre égetőbb a tanári jogok (illetve hiányának) kérdése, de ahogy Kosztolányi regényéből kiderül, akkoriban sem volt az oktatásügyben minden fenékig tejfel. Holott azidőtájt egy érettségi felért három mai diplomával. Akkoriban még elképzelhetetlen lett volna, hogy az érettségizettek egyre jelentősebb része funkcionális analfabéta legyen, de hogy ment-e az akkori oktatási prioritások által a világ elébb, az két világégés árnyékában erősen kérdéses. Ahogy az is, Novák tanár úr módszerei vitték-e előbbre az oktatásügyet vagy a pisztollyal hadonászó Fóris tanáré. E két utóbbi regény helyszíne Sárszeg, de ezt nyugodtan behelyettesíthetjük Szabadkával, Rimaszombattal vagy Móricz vidéki porfészkével, Ilosvával. Vagyis valahol az Isten háta mögött. A két regény főhősei ma is szabadon járkálnak ezekben a vidéki kisvárosokban, mindenki be tudja őket azonosítani. Amíg az 1945 előtti korszak filmesei nem láttak fantáziát Kosztolányi műveiben, 1945 után annál inkább.
A sort éppen az Édes Annával kezdte még 1957-ben az akkorra a Körhintával már világhírig jutó Fábri Zoltán, aki másra is bízná a címszerepet, mint már jól bevált színésznőjére, Törőcsik Marira. A Vizy házaspárt Mezei Mária és Kovács Károly játsszák, míg a veszélyes igazságokat kimondó Moviszter doktor szerepe Makláry Zoltánné. A történetet a rendszerváltás idején Esztergályos Károly is feldolgozza – aki előtte már rendezett egy Kosztolányi-életérzést Hajnali párbeszéd címmel –, aki Édes Annát Nagy-Kálózy Eszterre osztja. Esztergályos verziójában jóval nagyobb szerep jut az erotikának, így Patikárius Jancsi szerepe (Znamenák István) is felértékelődik, s érdekes módon kevésbé emeli ki a Kommün végét, pedig épp egy újabb baloldali rendszer bukása után vagyunk. De ha már film, akkor Kosztolányi messze legjobb értője a Keresztury Dezső által csak „tisztaszemű” embernek nevezett Ranódy László, aki több novellája (A kulcs, Fürdés) mellett két regényét, a Pacsirtát és az Aranysárkányt is feldolgozta. Ebben a sorrendben, Illés György kamerája előtt. Nem akármilyen poén, hogy az Aranysárkányba beépíti a Pacsirta egy jelenetét, amikor a Vajkay házaspár érzékeny búcsút vesz csúnya lányuktól.
A Pacsirta (címszerepben a ma is élő, akkor pályakezdő Nagy Anna) kirobbanó nemzetközi sikert arat, Ranódy Páger Antallal és Tolnay Klárival együtt végig sétálhat a cannes-i vörös szőnyegen is, sőt Páger megkapja a legjobb férfialakítás díját is. Az Aranysárkány viszont Mensáros László alakításáról marad emlékezetes, de ebben a filmben búcsúzik a nézőktől az érsekújvári születésű Gózon Gyula is, ahogy mindkét filmben láthatjuk Latinovits Zoltánt és Bessenyei Ferencet is. A Pacsirtát pár éve szintén megfilmesítette a köztévében Paczolay Béla, Vajkay tanár szerepében a Komáromból elszármazott Rancsó Dezsővel. Ranódy mellett Gárdos Péter (Tréfa), Molnár György (A rossz orvos) és Pacskovszky József (Esti Kornél csodálatos utazása) is hozzányúlt Kosztolányihoz, többnyire mérsékelt sikerrel. A Néró, a véres költő tévéváltozatát 1977-ben Szőnyi G. Sándor készítette el, a címszerepben Harsányi Gáborral, Agrippinát Máthé Erzsi, míg Poppeát Sunyovszky Sylvia játszotta. Regényei közül ezt és az Édes Annát többször színpadra is vitték, 2001-ben a komáromi Jókai Színházban Solténszky Tibor és a rendező Gali László készítette színpadi változatot láthattuk a címszerepben Gubík Ágival.
Még nincs 50 éves, amikor súlyosan megbetegszik. Ugyan házasságban él Harmos Ilona színésznővel, akitől megszületik egyetlen fia, Ádám is, de korántsem a hűségéről híres, nem egyszer hagyja ott a családi ágyat egy-egy egyéjszakás vagy alkalmi flört kedvéért (https://muzsa.sk/irodalom/rendre-utasitotta-ferje-szeretojet-kosztolanyine). Megoperálják, még Stockholmban is kezelik, de mindhiába. Élete végén már beszélni sem tud. Nem sokkal a halála előtt adja ki a Számadás című búcsúkötetét, benne a magyar irodalom talán két legszebb versét az élet határtalan szeretetéről. Ez a két vers a Halotti beszéd és a Hajnali részegség.
„Március 29-e 1885-ben, mikor születtél, éppen virágvasárnapra esett. Szép, enyhe, verőfényes tavaszi nap volt. Vidáman, reményekkel telten állottunk az ágy körül, melynek párnái között aludtad első édes álmodat. Anyai nagynéném, özv. Mukics Mátyásné, született Kádár Rebeka (a jó Rébi néni), mikor téged bepólyázottan karjaira vett, így szólott: »szép és jeles napon született, híres ember lesz belőle«” – írta naplójába Kosztolányi Árpád szabadkai matematika- és fizikatanár. A jóslat bevált. Nem lett ugyan Nobel-díjas, bár azt is megérdemelte volna, de neveztek el róla kisbolygót, Budapest egyik frekventált terét, színházat Szabadkán, de mégis, ami egy író számára messze a legfontosabb: máig olvassák. Ennél jobb nem is történhetne vele.
