Rendre utasította férje szeretőjét Kosztolányiné
Úgy tűnik, az asszonyok a múlt század elején sem tűrték szótlanul a férjük körül legyeskedő konkurenciát. A közösségi oldalak kultúrára fogékony felhasználóinak körében napok óta kering egy harcias hangulatot árasztó levél, amelyet a nyugatos Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona szánt az író szeretőjének, Radákovich Máriának.
A huszadik század harmincas éveinek derekán az akkor már súlyos rákbetegségben szenvedő Kosztolányi Dezső gyötrő szerelemre lobbant Radákovich Mária iránt. Visegrádi találkozásukkor az elsöprő érzés hirtelen sodorta el a nőt és a férfit, nem mérlegelve a szerelmi viszony kialakulásának következményeit.
Mária ekkor már férjes asszony volt egy fiúgyermekkel, Kosztolányi szintén házas. A nagy szerző felesége Harmos Ilona, aki családját megbotránkoztatva a színésznői pálya mellett döntött, csípős nyelvű amazon hírében állt. Nyilván a kor pletykái hozzá is eljutottak, így Kosztolányiné azzal osztotta ki kapuzárási pánikban szenvedő, önzően szerető férjét és annak szerelmesét, amihez a legjobban értett, az írással.
Harmos Ilona korán feladta színésznői karrierjét, majd Kosztolányival kötött házasságuk után maga is írni kezdett. Görög Ilona álnév alatt több novellát, szösszenetet és fordítást is olvashatunk tőle a Nyugat számaiban. Az írónő portréiban elnézően bánt a férfiakkal, magát Kosztolányit is az író élete végéig ápolta hűen és rendületlenül, de nőtársaival szemben kegyetlenül csípős nyelvezetet használt.
Kosztolányit utolsó éveiben letaglózta a gyilkos kór. Embertelen fájdalmak, látomások sújtották, élete utolsó szakaszában már beszélni is alig tudott. Mindig önző és szeszélyes szerető volt, de végig ragaszkodott Harmos Ilonához. A Radákovich Mária–szerelem azonban meggyötörte, a vágy megkínozta, de fel is emelte az 1935-ben már súlyos beteg Kosztolányit. Talán érezte, hogy az utolsó nagy érzéseket dobbanja a szíve.
„A tökéletes boldogságot érzem, melyet eddig még sohasem éreztem életemben. Ha megsemmisülne az, ami kezdődött, s én is megsemmisülnék a következő pillanatban, akkor is érdemes volt az egész…Fölöttem lebegő fényességem. Nem fogadkozom én, de azt hiszem, hogy ameddig élek, csak magát szeretem, mert az, aki vagyok – az a lélek és az a sejtcsoport – csak magát szeretheti, dicsőségem. Szálljunk le földre. Ezen a héten egyszer este fölhívom. Jó?” – írta Kosztolányi 1935. augusztus 27-én, egy keddi reggelen Radákovich Máriának.
Egy hónappal ezután megszületett a magyar irodalom talán legharciasabb modorban írt üzenete Harmos Ilona tollából. A feleség tisztában volt férje csapongó életvitelével, de azzal is, hogy a betegségtől Kosztolányi morfiumfüggővé vált és hogy a Radákovich -szerelem a költő és prózaíró utolsó nagy lángolása lesz az életben. Mikor a liezon nem ért véget, a szerelmi üzeneteket pedig Füst Milán folyamatosan hozta vitte, Kosztolányiné nem szégyellette rendre utasítani sem a „csábító démont”, sem saját férjét. Erről tesz tanúbizonyságot az alábbi írás:
„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.
Figyelmeztetem, hogy az én uram, aki – sajnos – súlyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magától. Ezt nekem – maga jól tudja, hogy én nem szoktam hazudni – többször hangoztatta, s csak tévesen értelmezett férfiúi büszkeségből s a maga aprócska méregadagjaitól és eltűnéseitől nem tudta a döntő lépést megtenni. Szégyellje magát, még szép emléket sem tud hagyni egy férfiban, még elmenni se tud szépen. Van arról magának sejtelme, hogy micsoda tragikomikus helyzetet idézett fel szenvelgő ostobaságával?
Egyébként, ha az uram erről a levélről tudomást szerez – én nem félek, csak őt szeretném megkímélni –, akkor ez annak a bizonyítéka lesz, hogy maguk holmi unokanővére vagy az uram egy állítólagos barátja révén mégis érintkeztek. Az én uram nem tud titkot tartani, ahhoz nem eléggé férfias.
Egyébként aziránt megnyugtathatom, az uram nem lesz öngyilkos, s ha lesz, csak miattam, mert ezek után bizonyára alaposan meg fogom gyötörni, joggal.
Még egyet. Az uram összes leveleit, valamennyit, 24 órán belül juttassa el Kiss tanársegéd úrhoz. Ha nem tudná véletlenül, az Ernánál vannak. Irodalmi romantikát nem csinálunk, kedvesem.
Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon, és próbálja megtudni, mi van a látszatok mögött. Ez talán még rendes embert csinálhat magából.” (Forrás: Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, szerk. Réz Pál, Bp.: Osiris, 1998.)
A visszaemlékezések szerint a költő valóban szerelmes volt Máriába, a halálos ágyáról még egy utolsó vörös rózsa csokrot küldetett szerelmének. Ekkorra az ínyrák annyira elhatalmasodott rajta, hogy már beszélni sem tudott, ez a csokor jelentette a végső istenhozzádot. Kosztolányi halála előtt összegyűjtötte Mária hozzá írt leveleit és arra kérte barátját, Füst Milánt, a borítékot tegyék majd a koporsóba a párnája alá, hogy szerelme szavai vele nyugodhassanak. Sajnos a mai napig nem derült ki, teljesült e a nagy nyugatos végakarata.
