Koncsol László: Gyorsmérleg

Életem úgy alakult, hogy akadályt akadály után kellett leküzdenem. Három-négy éves koromban előbb egy budapesti, majd egy debreceni klinikán mondtak le rólam, s küldtek haza meghalni. Egy ungvári orvos, Gyüre doktor bácsi mentett át talányos jövőmbe. Az elemi iskolában nagyjából a harmadik osztályig jutottam, magyarul, mert falum a bécsi döntéssel ugyan visszakerült anyaországunkhoz, de nemsokára berobbant a front a visszavonuló német és magyar meg az előretörő szovjet haderővel, s 1944-ben két kemény bombatámadást kellett az Úr segítségével túlélnem.

Átvonult rajtunk a II. ukrán hadsereg, nyomult az elképzelhetetlen fegyveres tömeg Ungvártól a Dargó-szoros – Kassa felé. Kis termetű, félvad, büdös, szőrös, harapós tartaléklovak százai, talán ezrei szürcsölték ki falum, Deregnyő kútjainak vizét. Látom a katonát, ahogy húzza, egyre csak húzza és üríti a vödröt a lovak elé a vályúba. Szovjet vadászgépek keringenek fölöttünk alacsonyan, nehézbombázók húznak a Dargó felé, és halljuk bombáik robaját. Aztán hetekig dübörgött a nyugati hegyvonulat apokaliptikus ostroma, ugattak a szovjet sorozatvetők, a katyusák, s a fellegek közt lüktetve morajlottak a nehézbombázók nyugat felé.

Nem tudtak magyarul, és mi nem tudtunk szlovákul. Hiányzott az oktatás-nevelés alapeleme, a közös nyelv, a közös kultúra, az iskola, a gyermek és a család nyelvi, kulturális, érzelmi harmóniája. A családból, az óvodából, a templomból-bibliából, az utcáról és az alsóbb osztályokból, a nemzeti kultúra elemeiből hozott nyelv, amelyből a magasabb tudás kibontakozhat. Tisztelet és becsület, persze, annak a néhány kedves szlovák népdalnak és versnek, amelyet bebifláztunk, de egyrészt nem értettük őket, másrészt mégsem az az iskola feladata, hogy érthetetlen szövegeket magoltasson be a rábízottakkal. A gyermek négy-öt év alatt jól-rosszul megtanulja az idegen iskola nyelvét, de a tananyagot nem érti meg, illetve nem éli át, s a gyatra alapokra nem épülhet szilárd tudás. Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, József Attila helyett kapja az át nem élt Bottót, Janko Kráľt, Sládkovičot, a szlovákoknak is nehéz Hviezdoslavot. Csak őket, az anyakultúrájuk nélkül, hogy elidegenüljön.

Sokan tettük ezt, akik tanulni is akartunk, nem csak iskolába járni, és később, amikor kezdtek megnyílni a felvidéki magyar iskolák, Komáromba is kerültünk át Sárospatakról. Béres Pista és Sanyi, a gömöri (runyai) Seres Sanyi jut hirtelen eszembe; de Jakab Pista is, a tanár úr, aki évek óta Révkomáromban él, szintén pataki diák volt. Nekem földim, 1947 óta ismerem, falvainkat hat kilométer és a Ráski-erdő választja el egymástól. A lányok pünkösdre ott szedték a templomunkat ékesítő rengeteg gyöngyvirágot. Ő mondta, hogy 44-ben Nagyráskáról nézte Deregnyő szeptember 21-i, esti bombázását. Akkora fényesség volt tőle, hogy náluk újságot lehetett volna olvasni benne.

Falum vezetőinek jóakaratából a pozsonyi egyetem bölcsészkara, a vágyott magyar–történelem helyett a lehetséges magyar–szlovák szakon. Közben 1956 október-novembere, majd tanulmányaim vége, a házasság, a tanári állás Rimaszombatban, végül két hónap múlva bevonulásom a csehszlovák hadseregbe. Huszonkét havi szolgálatom után (1961) tanári állás a gömöri Harkács alapiskolájában, két év múlva kiadói felelős szerkesztői állás a Madách-Posonium jogelődjénél Pozsonyban, onnan három év múlva átlépés az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe révkomáromi osztálytársam, Tőzsér Árpád mellé, nyolc esztendőre. Pár év szabadúszás, majd két év nyomdai munka, újabb szabadúszó évek a diktatúrára jellemző írói pályatöréssel: tiltó listára kerültem, kézirataimat visszaadták, családommal anyagi csődbe hullottam.

A mérleg: írtam vagy húsz könyvet és magyarra fordítottam tizennyolcat. Ezekből három-négy kalandos véget ért. Kivettem részemet nyolc folyóirat-évfolyam (nyolcvan szám) szerkesztéséből, világra segítettem vagy száz magyar könyvet, és segítettem szlovák műfordítóknak magyar versek és prózai művek tolmácsolásában. Írtam és szerkesztettem néhány patonyi tárgyú munkát, s eljutottam a kiskönyvtár 38. kötetéig. Ezek közben tanítottam magyart, szlovákot, angolt, zenét különböző szinteken, két-három évig orgonáltam a pozsonyi református gyülekezetben, s három évig szolgáltam a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat mint főgondnoka, püspökünkkel, földimmel, és révkomáromi gimnáziumi osztálytársammal: Erdélyi Géza barátommal.

Fiam négy, leányom két gyermekére büszke, mi tehát hitvesemmel, aki nyugdíjas pedagógus, hat unokánknak örülhetünk. Informatikát, anglisztikát, építészetet tanulnak, akik közülük odáig cseperedtek.

Eszembe jut ballagásunk mottója: „Gondolj merészet és nagyot, / És tedd rá éltedet: / Nincs veszve bármi sors alatt / Ki el nem csüggedett.” (Vörösmarty: Keserű pohár.) Élő révkomáromi diáktársaim még bizton emlékeznek rám, ahogy ülök az Aula zongorájánál, s kísérem Dobai Jancsit, aki Erkel Hunyadi Lászlójának Bordalát énekli ezzel a Vörösmarty-szöveggel. Játszottam ezt zongorán, és játszom ötven éve az életben. Egyik sem könnyű játék, aki nem hiszi, járjon utána. Nehéz, de úgy messziről nézve biztosan szép. A görögök ezt így kalapálták ki érdekes nyelvükön: „Ta khalepa ta kala.” (Szép az, ami nehéz, vagy: A nehéz dolgok szépek.) Ha ők is ezt a tanulságot szűrték le életükből, biztosan így igaz. Lányok és fiúk, ifjú testvéreim, lépjetek ti is erre a Jézus által is kijelölt keskeny útra.