Ha a Duna utca beszélni tudna…
Ki ne lenne kíváncsi, hogyan is folyt az élet a pozsonyi Duna utcában a múlt század közepétől a végéig. Különösen olyan forrásra támaszkodva, amelyet Július Satinský szlovák színész, komikus és író publikált. Aki pedig magyar származású, bár kötetében ezt nem hangsúlyozza, de helyenként tesz rá utalásokat. Könyvének címe: A Duna utcai fiúk.
A Duna utca többünk számára közeli „ismerős”, hiszen a Felvidékről sokan jártak ide, a 13-as számú épületben működő gimnáziumba, vagy a gyerekeik már az alapiskolába is. Ezen felül bebarangolni sok-sok pozsonyi utcát, összevetni a régebbi formájukat az újabbal – igazi kalandot jelent. Ezért számunkra többszörösen is élményt nyújthat ez a könyv.
„A második világháború után a Duna utcát mi, a Duna utcai fiúk szálltuk meg. Itt másztunk tetőkre, itt jártunk iskolába, itt húztunk először korcsolyát, itt kergettük a labdát és a lányokat.” Mondja a szerző, és hozzáteszi, hogy ezek a srácok megérdemlik, hogy valamelyikük megírja kalandjaik krónikáját. És máris bocsánatot kér, hogy saját magát nevezte ki krónikásnak, de hát a sok-sok itt felnőtt értékes ember között nincs más íróember. Ezért volt kénytelen ő maga emléket állítani egykori pajtásainak és a csínytettek színhelyeinek.
A Duna utca nagyon sok mindent megtapasztalt. A háború után még földszintes házak szegélyezték, mindegyikhez udvar (sőt baromfiudvar) és kert tartozott. „…pozsonyi tyúkok és pozsonyi malacok szaladgáltak bennük – azokban az udvarokban ott volt minden, aminek egy falusi udvarban lennie kell: szalma, sár, kutak… szépség. A gyermekkorom ezekkel együtt tűnt el.”
A Duna utcai gyerekeket lassanként beszippantotta a Klement Gottwaldról elnevezett úttörők háza. Itt is kiélhették kalandokra, ismeretekre éhes énjüket, de az már nem volt egyenlő a régi szép idők kínálta örömteli élményekkel. Közben pedig megalakult az utcai pártszervezet, amelybe minden bizonnyal ajánlatos volt belépni.
A Duna utcai ifjak kezdték „kinőni” szűkebb pátriájukat, és messzibb területeken keresték a szórakozást.
A Dunában való nyári fürdőzések már nem elégítették ki őket, a Grössling római fürdőt (Jaj, mit tett vele a szocialista éra!) is hatalmukba vették, de a téglamezei nyári fürdőben is gyakori vendégek voltak. És az amfiteátrum! „Derült nyári éjszakákon a huszadik század derekán tömeg hömpölygött lefelé a várhegyről. Ha vígjátékot vetítettek a szabadtéri moziban, a tömeg vidám volt. Ha a film szomorúan végződött, az emberi lávafolyam lassabban és halkabban csordogált. Az amfiteátrum, amelynek nézőterén néhány ezer ember elfért, pont a pozsonyi vár ablakai alatt terült el.” A mozivászon előtt hatalmas színpad is volt, ott esztrádműsorokat rendeztek.
„Ki tudja, hogy az új évezredben fog-e még emlékezni valaki azokra a szép filmbemutatókra? És a kommunisták nagyszabású megmozdulásaira, amikor fényes nappal azt kiabálták: ´Sztálin, Gottwald, Široký éljen örökkön örökké!´ Mára nemcsak ők hárman tűntek el a föld színéről, hanem a mindannyiunk által imádott várdombi amfiteátrum is.” Többek között…
Aki szívesen bebarangolná Pozsony egyes régi utcáit és tereit, vegye kézbe ezt a könyvet. Július Satinský kalauzolásával, amelyet sajátos humorával is megtűzdel, kimondottan kellemes élvezet, egyben hasznos ismeretekkel gazdagítja az olvasót.
Július Satinský: A Duna utcai fiúk, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2022
