Falufény, amely túlragyog önmagán
A gondolatmenet kezdetén ott vannak a nagyok: a szellem emberei, akik jó száz évvel ezelőtt, a Trianon okozta sokk feldolgozása után hozzáláttak az új viszonyok közötti újjáépítkezéshez határon innen és túl. Beindult a falukutató mozgalom, annak eredményeként megjelent a faluszociográfia, amely arra az alapkérdésre próbált meg válaszokat adni, milyen állapotban is van valójában az ország, a vidék.
A folyamat része volt a kulturális értékek iránti fokozott érdeklődés is, csizmát húzott Bartók és Kodály, beindult a néptánc csínjainak és a népi hagyományok begyűjtése is, s az egész folyamat, ugyan hullámzásokkal, de keresztülzúgott az egész huszadik századon. Tájainkon már az én generációm is megélte a hetvenes évek Röpülj páva mozgalmának vagy nálunk Ág Tibor vagy Takács András munkásságának kiteljesedését, maga a Csemadok is nagyon fontos rendszerező tevékenységet végzett el e téren a 20. század második felében. Okosodtunk, gazdagodtunk a folyamat részeiként – s hogy ne csak lefelé, a gyűjtők irányában mutogassunk, legalább röviden tegyük hozzá:
a korszellemhez száz évvel ezelőtt még az is hozzátartozott, hogy a kormány is odafigyelt a folyamat bizonyos területeire, mint olyan kihívásra, amelyre építeni lehet.
Arra gondolok például, hogy a trianoni békediktátum keményen leredukálta a magyar honvédség lehetséges nagyságát. Ennek a döntésnek az egyik folyománya viszont az volt, hogy a húszas évek közepétől maradt némi szabad pénz a költségvetésben, amelyet nem kellett a drága hadsereg kiépítésére, fenntartására fordítani.
S miután akkor az országot államférfiak kormányozták, akik nem arra gondoltak zsigerileg, mint napjainkban oly sok politikus tenné a világ számos pontján: tudniillik, hogy szétlopják a pénzt, hanem a lehető legszerencsésebb döntést hozták, az oktatásügybe fektették.
Klebersberg Kunó aktivitásainak köszönhetően három év alatt 5 ezer (!!!) tanyasi tanterem épült fel Magyarországon, s ezzel nem csupán az analfabetizmus felszámolása irányában tettek hatalmas lépést, hanem megágyaztak a magyar tudomány és a magyar tudósok világszínvonalú teljesítményeinek is. Új lendületet kapott tevékenységéhez például a magyar Nobel-díjasok „keltetője”, a Fasori Evangélikus Gimnázium is, amely „... abban az időben talán Magyarország egyik legjobb iskolája volt, de valószínűleg a világon is az egyik legjobb iskola” – írja Neumann Jánosról írt tanulmányában Wigner Jenő. Sőt, szinte hihetetlen történet Szent-Györgyi Albert hazahozatala Cambridge-ből: miután a többszöri levelezés és telefonálás nem tudta rávenni Szent-Györgyit arra, hogy hazajöjjön, Klebersberg, a magyar miniszter személyesen ment el Londonba, hogy Szent-Györgyit rábeszélje a hazajövetelre. Gondoljunk csak bele: elvonatozott a tengerig, hajóval átkelt a Csatornán, majd tovább vonatozott Londonba! Egy miniszter több napig „kutyagolt” csak azért, hogy rábeszéljen a hazatérésre egy magyar tudóst!
– mondta erről Szent-Györgyi.
Nos, csak nekem jut eszembe egy s más eme sorok kapcsán a politikusi elkötelezettségről és alázatról? Arról, hogy számon tartottak minden tehetséget, s valóban a nemzet felemelésének nemes célja hajtotta őket? Az eredményt ismerjük: a két, magyarországi tevékenységért megítélt magyar Nobel-díj egyike az, a C-vitamin megtalálásáért kapott.
Magam is elcsodálkozom, milyen gondolatok jutnak eszembe egy helytörténeti munka kapcsán, amely Falufény – Egy felvidéki község a második világháborúban címmel jelent meg, s a Garam menti Kőhídgyarmat lakosainak megpróbáltatásairól szól.
A szerzője Berecz Attila, aki 2012-ben is jelentkezett már egy verseskötettel, Árnymezőkön hagyott emlékekben járva címmel.
A mostani kötet ugyan testes, ám a szerző mindjárt jelzi, hogy ez csak a leírt szöveg első része, követni fogja majd egy második rész is.
Az első gondolat a kiadvány kapcsán most is az, hogy ismét gazdagodtunk: a nagyfödémesi Szabó László, a Palástról származó Sztyahula László és sok helytörténész társuk mellé most felsorakozik Berecz Attila is. Örvendetes, hogy egy fiatalember ilyen komoly elszántsággal veselkedik neki szűkebb pátriája története egy fontos részének feldolgozásához.
A bevezető részből megtudjuk, milyen szerteágazó volt az adatgyűjtés komplex feladata, a Falufény nemcsak a falubeliektől és a gyarmati irattárból származó dokumentumokra épült, hanem főleg a helyiek visszaemlékezéseire.
– vallja meg a szerző. Az előzmények taglalása után eljutunk a könyv által tárgyalt fő időszakhoz, amely 1944. december végén vette kezdetét és csak 1945. március végén fejeződött be. Innentől a könyv dimenziót is vált, mert hadijelentések sorozatát is bemutatja a lakosság emlékeivel vegyítve.
Az első kötet 1944. december 27-ével zárul, amikor a német–magyar és az orosz erők közti választóvonal a Garam folyó lett Kőhídgyarmatnál. „Az olvasók a továbbiakban majd látni fogják, mennyire meghatározó és kegyetlen nap volt ez, lényegében a faluban lezajlott hullámzó harcok sorozatának nyitánya. Kőhídgyarmatot ekkor a német 6. páncéloshadosztály és a magyar királyi 53. utászzászlóalj maroknyi katonája tartotta, a védelmet a Szent László hadosztály tüzérsége segítette. A budapesti Hadtörténelmi Levéltárból kértem ki a tüzérparancsnok és az utászzászlóalj hadi Naplóját, s ott rengeteg adatot találtam” – fejezi be a szerző az első kötetet, és csinál egyben reklámot is a nemsokára megjelenő második kötetnek is.
Impozáns látni a bevezető rész végén a több, mint 120 emlékező névsorát, amely mutatja, mekkora hatalmas munka volt az anyag összegyűjtése, de magyarázza a szöveg terjedelmét is.
Sok megható történet ad itt tanúbizonyságot egy nehéz korszakról, a személyes visszaemlékezések által hitelesítve az egész könyvet. Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor a könyv végén láttam a felhasznált irodalmak hosszú sorát, közöttük olyan neves magyar és nemzetközi szerzők könyveit is, akik-amelyek idézése egyben egy tágabb történelmi síkba is helyezi a könyv történéseit.
A kötet a Petržalka-Engerau-Ligetfalu Polgári Társulás gondozásában jelent meg.
