Egy megkésett könyvbemutató
Már az elején pontosítanám a címet, hiszen egy jó könyvet bemutatni soha nem lehet késő. A kötet – a címe Hármaskönyv – három költőt mutat be a ma már legendássá vált, 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka című antológia szerzői közül, jelesül Kulcsár Ferencet, Tóth Lászlót és Varga Imrét, sok-sok verssel és korabeli fotóval és mindezt keretbe ágyazva Vilcsek Béla irodalomtörténész, egyetemi oktató és irodalomkritikus értő és eligazító tanulmányával.
Hogy mégis megkésett lett ez a bemutató, annak egy szomorú oka van: az egyik költő, Kulcsár Ferenc váratlan halála. Eredetileg a könyvet egy meghitt és derűsen visszaemlékező hangulatban tervezték bemutatni a három költő részvételével, de a dunaszerdahelyi Cuvée Borbárban május 2-án, szerdán tartott összejövetelen elsősorban emlékeztek a helyiséget megtöltő irodalombarátok és pályatársak. Kulcsár Ferenc (1949-2018) immár végérvényesen lezárult életművét Zirig Árpád költő és barát, Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő, az Egyszemű éjszaka összeállítója és szerkesztője és Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke méltatta. Tarr Csilla előadásában meghallgathattuk a fájdalmasan méltóságos Levél Szalatnai Rezsőnek című verset is, amelyet az alig 20 éves Kulcsár írt egész nemzedéke nevében az igaztalan vádakra, amelyekkel az akkor jelentkező csapat költészetét és világlátását illették az idősebb pályatársak. Vilcsek Béla olykor a szomorúságtól elfúló hangon szólt azokról a telefonbeszélgetésekről és email-levélváltásokról, amelyeket a kötet összeállítása során a nagy beteg költővel folytatott.
De az est folyamán vidámabb dolgok is szóba kerültek. A pályakezdés különböző stációi, az 1969-es kéméndi Nyári Ifjúsági Táborban rendezett happening, ahol a későbbi antológia több szereplője, köztük a három költő is jelen volt, sőt összetalálkozhatott Tőzsér Árpáddal is, aki talán ekkor gondolt először arra, hogy egy könyv sáncai mögé kellene terelnie ezt az eléggé szertelen és életkorát tekintve sem homogén társaságot.
A „triász” mellett szó esett az antológia néhány további tagjáról is: a sajnálatosan korán eltávozott Mikola Anikóról, a külön pályát befutó Keszeli Ferencről és a legidősebb Németh Istvánról, aki néhány hónappal a halála előtt, már közel a 70-hez jelentkezett első önálló verskötetével.
Vilcsek Béla szerint a három költő jelentős életműve mintha nem kapta volna meg azt az olvasói elismerést, amely nélkül bármilyen műalkotás csupán légüres térben lebeg. Egyre kevesebben vannak az értő és a mély gondolatokra fogékony olvasók, sőt már maguk a könyvek is visszhangtalanok maradnak, a műértő kritikusok – ha még vannak ilyenek – érdeklődése is egyre inkább alábbhagyott az utóbbi években, évtizedekben. Azt már a krónikás teszi hozzá, hogy a Vilcsek Béla féle megszállottakból is már csak mutatóba akad egy-kettő, aki a sokszor igen távolinak tűnő Budapestről vette észre, hogy itt a felvidéki glóbuszon is vannak figyelmet érdemlő jelentős alkotók és életművek. Mert úgy tűnik fel, hogy akiről az anyaországban nem beszélnek, az már nem is létezik. Szomorú ez, nagyon.
