A Zádor házaspár, akik „elmagyarosították” a cseh irodalmat
Esterházy Péter írta valahol, hogy Bohumil Hrabal a legnagyobb magyar író. Lehet benne némi igazság, a XX. század második felében a kortárs cseh irodalom szinte a megszületésével egy időben jutott el a magyar olvasóhoz. De hogy ez így történhetett, azt mások (pl. Darvas János, Donner Pál, Hubik István, Petneházy Ferenc) mellett elsősorban a Zádor házaspárnak köszönhetjük, akik naprakészen fordították le a cseh irodalom legjobbjait, amelyek közül sokszor paradox módon Budapesten olyan művek is megjelenhettek, amelyeket Prágában szigorúan (be)tiltottak. De amíg Hrabal, Páral Fuks vagy Kundera nevei ismerősen csengtek a magyar olvasó előtt, nagyon kevesen jegyezték meg a kötet első oldalain kisbetűvel szereplő fordító nevét, akik nélkül a cseh irodalom ma szinte teljesen ismeretlen lenne a magyar olvasók előtt.
Sokszor elhangzott az elmúlt évtizedekben, hogy a magyarok sokkal jobban ismerik a cseh irodalmat, mint a csehek a magyar irodalmat, s hogy ez így van, ez elsősorban két Prágában élő magyarnak, Zádor Andrásnak és feleségének, Margitnak volt köszönhető, akik közel száz cseh (és szlovák) kötetet fordítottak le magyarra, s tettek elérhetővé mindazok számára, akik nem beszélik a nyelvet. Mondhatnánk, könnyű nekünk, szlovákiai magyaroknak, akik eredetiben olvashatjuk ezeket a műveket.
Igaz, sokszor még a nyelvtudás is kevés volt, a magyar kultúrpolitikával ellentétben a csehszlovák kommunista hatalom sokkal keményebben viszonyult egyes, főleg emigráns írókhoz, de Milan Kundera, Josef Škvorecký mellett bizony Václav Havelt sem igen olvashattak évtizedekig cseh nyelven.
Nem úgy magyarul, hisz a Zádor házaspár otthonosan mozgott nemcsak a cseh irodalomban, hanem a kortárs cseh írók között, többen a nagyok közül rendszeresen voltak vendégei prágai lakásuknak, s egy-egy mondaton néha órákig elvitatkoztak, hogy is lenne az pontosabb magyarul…
Valljuk be, a műfordítás ugyanolyan hálátlan dolog, mint fociedzőnek lenni. Ha jól megy a csapatnak, a kutyát sem érdekli, hogy hívják az edzőt, de ha nem megy, akkor mindenki az edzőt szidja. Így van ez a műfordításokkal is. Ha jól sikerült egy-egy fordítás, mindenki a szerzőt istápolja, de ha nem sikerült, akkor a szinte nevesincs fordító a ludas az egészben.
– fogalmazta meg műfordítói ars poeticáját Zádor Margit, s bizony egy jó fordításhoz nem is elsősorban az adott nyelvet, hanem a fordítandó szerző lelki- és nyelvi világát kell a fordítónak tökéletesen ismernie. S arra is ügyelnie kell, hogy minden fordítás valahol eredeti, új alkotás, mégsem teljesen az. Nagyon sok olyan remek műfordítónk volt/van, akik soha nem írtak le egyetlen önálló gondolatot sem, ahogy szép számmal vannak olyanok is, akik saját szépírói munkásságuk mellett vetemedtek a fordításra, s olyanok is, mint pl. Zádor Margit, akik életük egy bizonyos szakaszában úgy döntöttek, ők is megpróbálkoznak a szépírással, s jól tették.
Bár Csehország az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, a cseh és még inkább a szlovák irodalom teljesen ismeretlen volt a magyar nyelvű olvasó előtt. A jég 1879-ban tört meg, amikor Gáspár Imre Hazánk tót népe címmel adott ki antológiát a szlovák költészetből válogatva.
Az igazi fordulat viszont csak Csehszlovákia megalapítása után következett be, akkor is furamód egy szlovák költő, Štefan Krčméry jóvoltából, aki 1925-ben Anthologia szlovák költőktől címmel jelentetett meg egy költészeti válogatást, míg Schöpflin Géza Hviezdoslav A csősz felesége című elbeszélő költeményét ültette át magyarra.
A jég mégis igazából a harmincas években kezdett olvadni, előbb Darvas János, majd Anton Straka adott ki egy-egy antológiát cseh és szlovák nyelvű költők műveiből, mígnem 1937-ben a nyitrai Dallos István és Mártonvölgyi László által kiadott négykötetes Szlovenszkói magyar írók antológiája külön kötetben mutatta be a cseh és a szlovák irodalmat, mégpedig szlovákiai magyar műfordítók bevonásával. Az antológia sok szempontból máig példaértékű kiadvány, amely első és utolsó kötetében a szlovenszkói magyar íróknak ad széles körű bemutatkozási lehetőséget, míg a második kötete a Felvidékről elszármazott írókat vonultatja fel. A cseh és szlovák irodalmat bemutató harmadik kötetet Szalatnai Rezső szerkesztette, aki ismert és pályakezdő műfordítókat kért fel, így Palotai Boris, Berkó Sándor, Sándor László, Tichy Kálmán, Sebesi Ernő vagy Petneházy Ferenc mellett a legtágabb teret Dénes Endre kapta, aki a kötetben szereplő cseh alkotások szinte felét maga ültette át magyarra.
A kötet előszavában írják a szerkesztők: „Ez a szellemi hídverés nyílt állásfoglalás a magyar-cseh-szlovák kultúrközeledés eszméje mellett, annak a meggyőződésnek a jegyében, hogy a kultúra kincseinek kicserélése csak pezsgést jelenthet mindkét irodalom életében.
Szükségszerűségét kétségtelenné teszi az, hogy a sorsközösségben és egymás mellett élő kultúrnemzeteknek kölcsönösen meg kell ismerniük egymás irodalmát”. Nos, Dénes Endre nevével még többször találkozhatott akkoriban a cseh irodalomra fogékony magyar olvasó, hiszen a Prager Kiadó gondozásában jelent meg Ivan Olbracht Átok völgye és Vladislav Vančura Szökés Budára című regényei. Azt viszont csak kevesen tudták, hogy a Dénes Endre név álnév, s az a Breznóbányán született, de nagybátyja által adoptált, s Feleden felnövekvő Zádor Andrást takarja.
A lexikonok születési helyként Breznóbányát tüntetik fel (ez is olyan tévedés, mint manapság, amikor az írók neve mögött az a város áll, amelynek kórházában az illető született, holott sok esetben ennyi az összes köze a feltüntetett helyszínhez), de gyerek- és kamaszkorát a gömöri nagyközségben (egykor járási székhelyen), Feleden töltötte, ahol nagybátyja, Zádor Jenő a régió egyik legismertebb ügyvédjének hírében állt, s főleg gazdagabb, nemesi családok érdekeit képviselte. S bár zsidó volt, annyira nagy becsben állt, hogy váratlan halála után nem a helyi zsidó, hanem katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Az, hogy nagyon jól éltek, bizonyítja az is, hogy a falu központjában található, ma gyerekotthonként működő impozáns villában éltek, s a nevelőapa nem is engedett a huszonegyből, bár András orvos szeretett volna lenni, a prágai jogi karra volt kénytelen beiratkozni, hogy a családi mesterséget továbbvigye. S mivel 1939 tavaszán egy kassai tárgyaláson Zádor Jenő infarktust kapott, s váratlanul meghalt, még inkább aktuálissá vált, hogy az akkor 27 éves fiatalember a családi hagyományt és örökséget vigye tovább.
András annak rendje és módja szerint el is végezte a jogi kart, s ügyvédbojtárként Munkácsra kerül. Vagyis nem véletlen, hogy műfordításait álnéven meri csak jegyezni. Munkácson ismerkedik meg a zsidó családból származó Kallus Margittal, aki a menyasszonya lesz, de mielőtt Prágában a háború legvégén összeházasodhatnának, megjárják a maguk poklát, s koncentrációs táborok érintésével, de ők legalább túlélik a második világháborút, s új életet kezdhetnek.
S bár hozzá hasonlóan újdonsült felesége is orvosnak készül, végül mindketten az irodalom mellett jegyzik el magukat. A félelmetes Rákosi-korszakban, 1951-ben kerülnek Budapestre, ahol Zádor András a Csehszlovák Kulturális Központ igazgatója lesz, itt dolgozik a felesége is. Itt élik át az 1956-os forradalmat is, s bizony, csak a szerencsének köszönhetik, hogy épkézláb megússzák ezeket az idegőrlő éveket, s az akkoriban szinte hétköznapinak számító koncepciós perek is elkerülik őket (vagyis nem jön értük a nagy fekete autó), holott a magyar irodalom legjavával tartják a kapcsolatot, de baráti kapcsolatban állnak Darvas Ivánnal és Pécsi Sándorral is. 1961-ben térnek vissza Prágába, ahol Budapesthez hasonlóan szintén az enyhülés évei következnek, s egészen a prágai tavaszig bezárólag jelentős enyhülés és nyitás tapasztalható minden fronton. S ez volt a cseh kortárs irodalom aranykora is, amikor olyan új alkotók jelentkeztek, mint Bohumil Hrabal, Ladislav Fuks, Václav Havel, Vladimír Páral, Jan Otčenášek vagy Milan Kundera, akik elsősorban nekik köszönhetően épültek be a magyar irodalomba. Persze, Zádorék nemcsak a kortársakhoz nyúltak, hanem a Čapek testvérekhez, Jaroslav Hašekhez vagy az egy időben Kárpátalján élő, s azt az átlagolvasó számára teljesen ismeretlen zárt hegyi világot bemutató Olbrachthoz is, akinek ún. „kárpátaljai trilógiáját” is lefordítja Zádor András, ráadásul mind Čapekről, mind Olbrachtról egy remek kismonográfiát is elkövet. A szerzőkön a feleségével egyébként többnyire megosztoztak, így van olyan Fuks vagy Hrabal mű, amit András és van olyan, amit Margit fordított.
Kallus Margit 1923-ban Munkácson született – amely akkor éppen Csehszlovákiához tartozott –. ötödik, kései gyerekként, hisz legidősebb nővére tizenhét évvel volt tőle idősebb, s még bőven kiskorú, amikor az édesapját elveszíti. A gimnáziumot cseh nyelven kezdi, majd magyarul érettségizik, mégpedig Miskolcon, de az egyetem helyett az auschwitzi koncentrációs tábor következik a nővérével és annak lányával együtt, amit ők hárman az édesanyjukkal ellentétben, sokszor a csodával határos módon, de túlélnek. A megmaradt rokonságot keresve, végigjárva szinte fél Európát, Prágában talál rá a vőlegényére, s itt folytatódik immár közösen az életük.
A már említett budapesti évek után Zádor András nyugdíjazásáig Prágában is kultúrhivatalnokként folytatja, míg felesége a Városi Könyvtár módszertani főosztályának a helyettes vezetője lesz. Még nyugdíjazásuk után sem tétlenkednek, a sok-sok fordítás mellett a csehországi magyarok által kiadott Prágai Tükör című havilapban felváltva közlik egy-egy cseh író novelláját.
Bár műfordítói listájuk felsorolhatatlan, a kortárs cseh irodalom legjava az ő fordításukban szólalt meg magyarul. Így Ladislav Fuks A hullaégetője, Milan Kundera csehül írt munkái, ahogy az Esterházy Péter által legjobb magyar írónak aposztrofált Bohumil Hrabal is, akinek Szigorúan ellenőrzött vonatok (először Élesen követett vonatok címmel jelent meg) című műve nemcsak könyvben, de színpadon és filmen is óriási siker, s az Ivo Krobot által készített színpadi változatot szintén ő fordítja magyarra, s azt a nyíregyházai társulat mellett például a füleki Zsákszínház is bemutatja. De ő fordítja le Milan Kundera Jakab meg a gazdája című darabját is, amelyet szintén Ivo Krobot jegyez rendezőként (is) 1993-ban a budapesti Katona József Színházban Jakab szerepében Blaskó Péterrel, míg a gazdáját Benedek Miklós adja. De számos tévé- és rádiójáték is az ő fordításuk alapján készült, Zádor András nem egynek a dramaturgiai munkájában is részt vett. Legnagyobb munkájának mégis a cseh és szlovák költők műveiből összeállított, a nyolcvanas években megjelent antológiákat, valamint a feleségével közösen jegyzett Feltámadt tetszhalottak – Tilalomtól szabadult cseh írók című antológiát tartották, amely a közös gyerekük volt, s már a rendszerváltás után azokat a cseh írókat mutatta be, akik a prágai tavasz bukása után tiltólistára kerültek.
Mindketten szép kort éltek meg, hisz Zádor András 95, míg felesége 98 éves korában halt meg. Utóbbi – ahogy az elején már említettük –, élete vége felé Emlékfoszlányok címmel megírta saját kivonatolt emlékiratait is (ami először csehül jelent meg), mégpedig egyes szám harmadik személyben.
A történet (a harmincas évek második fele, Auschwitz, a visszailleszkedés) így talán még szívszorítóbb, mintha egyes szám első személyben vázolta volna fel, ahogy tették azt a borzalmak után oly sokan abban a reményben, hogy ha leírják, akkor az emberség tanulni fog a saját tragikus tévedéseiből, amikor úgy elaljasult, hogy önként… Igaz, Zádor Margitnak is évtizedekre volt szüksége, hogy megírja, hisz: „Animus memisse horret, írta Vergilius. A lélek borzad az emlékezéstől. De hol, merre van a Léthé folyó, amelyből a régi görögök a feledés vizét itták?”
Mi ezzel a rövid cikkecskével rájuk, a Zádor házaspárra emlékeztünk, akiknek a kortárs cseh irodalom legjavát köszönhetjük.
Köszönöm Oľga Bodorovának, Kokes Jánosnak és Pénzes Tímeának a cikk megírásához nyújtott segítségét.
