Štefan Krčméry – aki magyarul írta titkos feljegyzéseit
Ott volt az 1918-as turócszentmártoni deklaráció megszületésénél, első verseskötetét az önálló Csehszlovákia dicsőítésének szentelte, mégis élete végéig a magyar költészet egyik legnagyobb rajongója maradt. Ahogy Hviezdoslav és Beniak, első verseit ő is magyarul írta, s bár gyorsan áttért az anyanyelvére, később sem hanyagolta el a magyart, titkos feljegyzéseit is magyarul követte el, sőt Anthológia szlovák költőkből címmel egy kötetnyi szlovák költőt fordított le magyar nyelvre, ha már ezt a gesztust a másik fél nem tette meg. A 70 éve elhunyt Štefan Krčméry valószínűleg nem vette s ma sem venné zokon, ha Krcsméry Istvánként szólítanák meg. A csehszlovák államalapítás után jó másfél évtizedig ő volt a szlovák irodalom és kultúra szinte egyszemélyes mindenese, mígnem elborult elmével elmegyógyintézetben végezte.
„Krčméry a halála előtt a magyar nyelv szépségéről írt strófákat, míg kortársa, Vladimír Roy kihűlt kezében Ady-kötetet szorongatott” – írta A szlovák irodalom története című 1964-es kötetében Szalatnai Rezső. Idézzünk egy strófát az említett költeményből, amelyet elmegyógyintézeti magányában rótt papírra:
S a magyar szónak sorsa milyen itt?
Elnémult nagyon huszonöt év alatt –
a kisebbségnek sorsán nem segít,
Ha a többségnek ügye nagyot haladt.
Madáchnak nyelve, Tompa Mihály szava
virággal telve, széthullt pozdorjává,
A madár szól-e fiaihoz még,
kik száraz ágon csüggeteg ajakkal,
elmében játszanak csüggeteg ajakkal,
hogy mi zöld a föld, és mi kék az ég!
A magyar irodalom mégis gyorsan elfelejtette őt (is). A Fónod-féle A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona Mayer Judit jóvoltából ugyan szentel neki pár sort, de a Wikipédián csak az angol nyelvű szócikk fordításából tudhatunk meg valamit róla. Nem szerepel a Dallos István és Martonvölgyi László által szerkesztett 1937-es antológiában sem, ahogy nem jelent meg magyar nyelvű válogatáskötete sem. Zádor András viszont két 1986-os költészeti antológiába is beválogatta 3-3 verssel, az egyikben Kulcsár Tibor, a másikban Veres János fordította a verseit.
Ő ennél sokkal többet tett a magyar költészetért, s a két nép együttműködéséért. Az 1925-ben kiadott antológiája több mint egyedülálló, amelyben a saját fordításában mutatja be a szlovák költészetet a népköltészettől kezdve kortársai bemutatásáig.
Bár gyakorlatilag ezer éve egymás mellett élünk, milliónyi szál köt össze bennünket, mégis egyedül Gáspár Imre (https://ma7.sk/irodalom/a-magyar-szlovak-kapcsolatok-uttoroje-volt) volt az, aki 1879-ben Hazánk tót népe címmel megpróbálkozott a szlovák irodalom bemutatásával. Krčméry nem szégyellte a Pozsonyban kiadott műben a szlovák költők neveit elmagyarosítani, s bár a kötetről a Nyugatban recenziót közlő Komlós Aladár alaposan kritizálja a fordítót, aki nem ismeri anyanyelvi szinten a magyar nyelvet, mégis azzal zárja a kritikáját: „ez az anthológia egyéb is: egyedülállóan szép kultúrpolitikai gesztus, a szlovákság egyik legkomolyabb vallomástétele a megértés politikája mellett. Hogy Krcsméry nem tud tökéletesen magyarul? Ezt azok hányhatják legkevésbé a szemére, akiknek Krcsméry munkáját el kellett volna végezniük: a magyar írók.”
Štefan Krčmérynek – mondhatnánk – könnyű dolga volt, hiszen a család generációk óta a legfelvilágosultabb szlovák családok közé tartozott, amelynek a férfitagjai jórészt evangélikus lelkészek voltak, de a család nőtagjai is alaposan kivették a részüket a népnevelő munkából a szlovákok lakta területeken. Nagyapja, August Horislav Krčméry a Matica slovenská egyik alapítója, de rövid életű apja is lelkészi munkája mellett fontosnak tartotta az anyanyelv népszerűsítését, s még zenét is szerzett. Így az ifjú Štefan útja sem nagyon lehetett más, mint a papi pálya. 1892 karácsonyán, István-napon született Mosócon a család elsőszülött gyerekeként (később követte őt négy húga), ahol apja akkoriban lelkészkedett.
A Turócszentmártontól 26 kilométerre található falu több jelest is adott a szlovák közművelődésnek, így itt született a szlovák irodalom egyik első ismert képviselője, Ján Kollár is. Mire iskoláskorú lett, apja már Jaszenován szolgál, innen Besztercebányára, majd Pozsonyba került, itt fejezi be a teológiai tanulmányait is. Pár évig lelkészkedik is, de gyorsan elragadja őt a papi hivatástól a politika és az irodalom. 1918-ban már a Národné noviny szerkesztője, egyik aláírója a Turócszentmártoni Memorandunak, amely egyik nélkülözhetetlen dokumentuma a szlovákok önállósodási törekvéseinek, s első verseskötetét (Amikor megszületett a szabadság) is teljes mértékben az önálló állam dicsőítésének szenteli. A húszas évek a lázas szervezői munka jegyében telik el az életében, éjt nappallá téve dolgozik, talán nem véletlenül hasonlítja munkásságát Szalatnai Kuncz Aladár erdélyi missziójához.
Átveszi a Slovenské pohľady szerkesztését, de több más lapot (Slovenský ochotník, Naše divadlo) is kiad, egyik létrehozója a később Scénická žatva néven mai napig működő országos színházi seregszemlének.
Intézi az 1919-ben újjáalakult Matica slovenská napi ügyes-bajos ügyeit, s ha kell, nem retten vissza a csehekkel való háborúzástól sem. „Na Slovensku po slovensky” – ugye ismerősen cseng ez a mondat, de az ő esetében ez nem a magyarokat, hanem azokat a cseh törekvéseket érintette, akik mindenáron létre akarták hozni az ún. csehszlovák nyelvet. 26 éves, amikor megismerkedik az akkor még csak 16 éves Hela Karlovskával, s a nagy szerelem másfél évvel később házassággal folytatódik, az esküvői verset Ján Smrek írja. Egy évet Párizsban töltenek ösztöndíjjal, s ezt követően mindketten belevetik magukat a lázas munkába, amely a harmincas évek elején ér véget Štefan Krčméry számára. A Szlovák Nemzeti Színházban ünnepi beszédet mond, amikor hirtelen elsötétül előtte a világ. A diagnózis: skizofrénia. Fel kell adnia a szlovák kultúra érdekében végzett napi 24 órás munkáját, egyik szanatóriumból a másikba küldik, megjárja Genfet és Prágát is, de segíteni sehol nem tudnak rajta.
„Távoli, különös a mi dalunk”
A billentyűkre esti csend ül,
kezem álmosan andalog.
És egyre szomorúbb a dallam,
s magam is szomorúbb vagyok.
Távoli, különös a mi dalunk.
A nagy világnak idegen.
S én csak játszom, s elillanok,
mert e világban nincs helyem!
S egyre csak szomorúbb a dallam,
s egyre csak szomorúbb vagyok.
– írja Andante című kulcsversében (Kulcsár Tibor fordítása), s azt hiszem, ennél pontosabban mi sem fogalmazhatnánk meg lelki állapotát, amely majd az elmegyógyintézetbe vezetett. Egy olyan korban bontogatta költői szárnyait, amikor a Štúr-iskolán túllépve a szlovák költészet is a modernizmussal kísérletezett.
Vladimír Roy, Ivan Krasko, Valentín Beniak (https://ma7.sk/irodalom/valentin-beniak-aki-a-magyar-kolteszet-forditasaba-menekult), Ján Smrek (https://ma7.sk/irodalom/akit-rimaszombatban-faklyasmenet-koszontott-40-eve-halt-meg-jan-smrek), Janko Jesenský (https://ma7.sk/kultura/janko-jesensky-az-elso-szlovak-nemzeti-muvesz), Martin Rázus és ő voltak ennek az irányzatnak a legjelesebb képviselői, akik mindannyian egy magyar költő, Ady Endre köpönyegéből bújtak elő.
Lám-lám, ez is egyfajta skizofrénia, az önálló szlovák állam első lépéseinél bábáskodó, a Csehszlovákia megalapítását verseskötettel köszöntő költő a magyar irodalomért rajong, s nemcsak szlovák költőket ültet át magyarra, hanem magyar költőket is szlovákra. Ady mellett Csokonait, Vörösmartyt, Gyóni Gézát.
Ezen fordítások egy része 1943-ban meg is jelenik a Fekete vizek partján (Na brehu čiernych vôd) című antológiában.
Hagyatékában több magyar nyelvű munkát is találtak, A fekete hegedű című szépprózáját megírta magyarul is, A magyarországi irodalom története című vázlata pedig arról ad számot, hogy a két kultúra közös gyökereinek mindvégig tudatában volt. De a művet sose merte megjelentetni, mert félt kora magyarellenes közhangulatától.
Későbbi verseiben már jórészt mellőzi a politikumot, s kortársai közül talán ő maradt leghűségesebb a hagyományos régi iskolához. Sziklay László így látja a költészetét: „A költő magánya éppúgy benne van ebben a mondanivalóban, mint mint az áldozathozatal a nemzetért, amelynek Krčméry aprómunkájában valóban tanúi voltunk, de benne van a biblikus vallásosság, a természet határtalan szeretete, a beleolvadás a csodaszép hegyvidéki tájba és a néphez való ragaszkodás is.”
Az ég violás-pirosas,
kis rózsafelhők szállnak.
– Nézd mama, akár a Lisec fölött
a múltkor, vasárnap.
A homály megsűrűsödik.
A gőzös fütyöl, tolat.
– Vajon viszontlátjuk-e egyszer
Miskát, az öreg lovat?
– olvashatjuk a Szlovák család című versében (Veres János fordítása). Mint költő, nem túl termékeny, 1929-ben jelenik meg a Herbárium, 1930-ban a Dalok és balladák, két évre rá a Tiszta szó, majd 1944-ben Az elhallgatott költő című kötete. Prózai művei java majd csak a halála után lát napvilágot, köztük a Helához írt Te és én című gyűjteménye. S bár a közéletbe elmeállapota miatt visszatérni képtelen, versei és prózái mellett fordít és több jelentős irodalomtörténeti munkát (A szlovák irodalom 150 éve) ír. Fordításait három ciklusba sorolja. Az elsőbe a szláv költőktől, a másodikba az idegen költőktől (ezek között a legjelentősebb Oscar Wilde Salome című drámája), a míg harmadikba a magyar költőktől fordított versei kerülnek.
„Csodálatos az én szlovák nyelvem. A magyart elhagytam a kedvéért valamilyen mérges ellenszenvből. De így elhagyva is szeretem” – írta mintegy ars poeticájaként. Azt hiszem, sok-sok Adyra és Krčcméryre lenne szükségünk ma is!
