A magyar-szlovák kapcsolatok úttörője volt

2020. augusztus 30., 13:27
Juhász Dósa János

Egy elátkozott kor elátkozott gyermeke volt. A kiegyezés után látszólag hihetetlen gyors fejlődésnek indul az ország, zakatolnak és mindent bedarálnak a kapitalizmus fogaskerekei, a dzsentri még látszólag a helyzet magaslatán, de a nagyváros kitermeli a maga elesettjeit, a maga jobb sorsra vágyó szerencsétlenjeit. A kor tehetséges írói-alkotói egy-két kivételtől eltekintve nagyon fiatalon elhallgatnak, soha ennyi öngyilkost  nem jegyez még a magyar irodalom, de van, akit a kolera visz el, mások pedig elhallgatnak vagy élőhalottként feladják kamaszkori énjüket és álmaikat.

Közéjük tartozik egy mára teljesen elfeledett nógrádi író-újságíró, aki úttörőként indult, de többszörösen túlélte önmagát.

Gáspár Imre az élharcosa volt a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatok kialakításának, de ezt se magyar, se szlovák oldalról nem méltányolták, ahogy töredékben maradt költői és regényírói pályája is, s a lázadó dzsentri fiatalember, akit mindenhonnan kiátkoznak, élete végére elárulva egykori eszméit-eszményeit, kormánypárt lapok fizetett munkatársa lesz.

Megelőzi Reviczkyt, Mikszáthot, felfedezi Krúdyt a magyar irodalom számára, de az ő nevét ma már szinte senki sem ismeri. A nagycsalomjai születésű Gáspár Imre 110 éve halott.

Gáspár Imre

1910 május elején elütötte a villamos a már világvárosi forgatagú Budapesten, s az orvosi beavatkozások ellenére augusztus 19-én fizikailag is halottnak nyilvánítják. A tizenkilencedik század hetvenes éveinek egyik legnagyobb irodalmi reménységének induló Gáspár Imre akkorra már rég túlélte önmagát, az egykori barátok, munkatársak többnyire már rég halottak, akiket pedig felfedezett, elfeledték. Akik élő írót akarnak látni, már Adyra kíváncsiak, nem őrá. Sokáig az sincs, aki eltemesse. „Már a szegényalapból akarták eltemettetni, amikor megjelent egy jó barátja, aki eltemettetése ügyét magára vállalta” – írja a Népszava nem kis éllel, pedig volt idő, amikor a lap egyik legfontosabb munkatársa volt. Az Újságírók Egyesülete díszsírhelyet járt ki neki a rákoskeresztúri temetőben. A negyvenes években a sírt kiásták, majd rátemettek. Az ötvenes években Sziklay László kassai származású irodalomtörténész fedezi fel, róla írja doktori munkáját, később Csáky Károly helytörténész és szülőfaluja, Nagycsalomja is előkeresi emlékét, s emléktáblát is állítanak neki.         

Hajniki magányban

Igaz, ő nem sokat köszönhet szülőfalujának. Itt született ugyan 1854 február 24-én egy középnemesi família harmadik fiaként. A család még a 17. században nyerte nemesi levelét. Erdélyből Galántára származtak el, innen került a család a 18. század hetvenes éveiben Hont megyébe. Imre nagybátyja, András honvédtábornok volt a szabadságharcban, apja pedig a hatvanas években vármegyei főszolgabíró, majd törvényszéki ülnök. S mellesleg a korra annyira tipikusan jellemző mulatozó (mai szóval akár alkoholistának is nevezhetnénk) dzsentri, aki tivornyái alatt még nótákat is szerzett. Szinnyei József  neki tulajdonítja a Békót tettem kesely lovam lábára és a Ne nézz rám, ne nevess! kezdetű nótákat.

Gáspár Imre nem járt jobban az anyjával, Karassiay Máriával sem, aki gazdag egyke pesti polgárlányként érkezett a házasságba. Amíg apja a cigánnyal húzatta, anyja addig francia tudását csillogtatva szobájába bezárkózva kevésbé sikerült házasságáról értekezett ékes francia irodalmi nyelven.

Nos, nem csoda, ha a négy gyerekkel senki sem törődött, s akiket a nagycsalomjai pokolból apai nagynénje Gáspár Berta és annak férje, Kalauz Pál menekít ki, s így a négy gyerek a volt országgyűlési képviselő és alispán hajniki birtokán cseperedik fel. Hajnik akkor még önálló település volt a hírneves fürdőváros Szliács és Radvány közvetlen közelében. Ez már bőven a nyelvhatár fölött van, s bár ők odahaza magyarul beszélnek, természetes, hogy megtanulnak németül és tótul is. Ez utóbbi és a Radványban lelkészkedő Andrej Sládkovič meghatározza a költészetre annyira fogékony fiú pályáját.

A három testvér közül Gizella öngyilkos lesz, Imre anyját vádolja testvére kikényszerített halálával (erről hosszasan ír a Lapus refugii c. önéletrajzi regényében), két bátyja viszont fényes karriert fut be, egyikük diplomata, másikuk katonatiszt lesz, s megvetik az irodalom iránt érdeklő, élhetetlen öccsüket. Ahogy Sziklay megállapítja, Imre két bátyja már a kiegyezési korszak uralkodó osztályának tipikus alakja, öccsüket kisemmizik, s Imre nem is veti meg az ellenszenvét irántuk. Az 1888-ban írt Pancsa-tantrában a híres indus király, Visnu Sárma történetét idézi, akinek három fia volt, akik közül kettő léha életet élt, míg a harmadik szembeszállt kora társadalmi rendjével. A király fiai okulására megírja a Pancsa-tantrát (Öt mű), hogy fiait jó útra térítse, de a két idősebb el sem olvasta a nagy művet, míg a legkisebbet, aki kritikát ír az apja művéről, halálra ítélik és felakasszák. Ugye, ismerős a történet A só c. klasszikus meséből, ahogy a Gáspár Imre által annyira szeretett Shakespeare Lear királyából is. Nem véletlenül írja: „De Lear! De Lear! Ez magam vagyok!”

Bár Kalauz nem is titkolta, hogy a két idősebb fiú a kedvence, a maguk módján mindent megadtak Imrének is, az otthon tapasztalt dorbézolásnak, könnyelmű életmódnak nyoma sincs. Még a nagyvilági pompáját élő fürdőváros közelsége is zavarja őket. Imre a Garam magányában találja meg a boldogságot, az ihletet, s ahogy meg is énekli:

„A kert alatt dudolva omlik tovább a vén Garam folyó.//Ráhajlik a szomorúfűz s oly jól esik e helyt pihenni.//Látod az ég csillagvilágát s idezeng a fényes fürdőhely báli zenéje.

Iskoláit Zólyomban, Besztercebányán, Selmecbányán, Rimaszombatban, majd Pozsonyban végzi. Önérzetes fiú, szinte mindenütt az önképzőkörök aktív tagja, aki nem rest felvállalni a véleményét a tanárai ellenében sem. Nem is nagyon szeretik ezért, talán Rimaszombat a kivétel, ahol Szeremley Károly tanítja a magyart és a történelmet, s itt éri az első beteljesületlen szerelem Ada, a rimaszombati polgármester lánya személyében is. Sok-sok évvel később vesz verses búcsút Rimaszombattól: „...Jó öreg tanárom//Ne neheztelj, hogy rossz diák voltam.”

De mielőtt még elbúcsúzik a környéktől, elgyalogol Tompa Mihály hanvai temetésére.

A Gömöri Lapokban jelennek meg első irásai is. Innen Pozsonyba vezet az útja, de meg-megújuló epilepsziája miatt nem érettségizik le, s visszatér nevelőszülei hajniki otthonába.

Muzsafiak vezére

1871 február 21-én jelenik meg első verse a Fővárosi Lapokban, pár évvel később Babérok címmel magyar költészeti gyűjteményt ad ki, s úgy tűnik, ő lehet a kor lázadó ifjúságának az irányítója. Előbb Pozsonyban hozza létre a Magyar Szövetséget, majd Pesten akar irodalmi társulatot alapítani Márki Sándor, Dolinai Gyula, Benedek Aladár, Kvassay Jenő, Prém József közreműködésével. Támogatóul Jókait is megnyerik maguknak. A hivatalos irodalom viszont nem támogatja, s a kísérlet bukásra van ítélve. Hajniki magányában mégsem adja fel, olyanok barátságát bírja, mint a húszévesen már halott Andrássy Béla, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Koroda Pál, aki a betegsége kapcsán írja Reviczkynek: „ha tőlem függne, akár millió közönséges embert akasztanék fel, ha az ő életét ezáltal meg lehetne menteni”.

Reviczky egyik válaszlevelében így ír: „Gáspár zseni, írtam neked, emlékezzél meg erről tíz év múlva”. Nos, tíz év múlva a régi barátok már rég más utakon járnak.

Meghasonlottak, pálfordulók és elhallgatók

Amíg a kőszívű ember fiai még általában következetes pályát járnak be, az unokák vagy korán meghalnak, vagy pedig kevés kivétellel meghasonlottak, megváltoztak, kicserélődtek – állapítja meg a kor talán legjobb ismerője, Nemeskürty István. Ki emlékszik ma már Asbóth János, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond nevére? A kor tele korai halottakkal, emlékezzünk csak Rudolf trónörökösre, Arany Lászlóra vagy Reviczky Gyulára. Őt Jászai Marival keresett sikertelen kapcsolata taszítja a sírba, de Gáspár Imre sem találja meg az asszonyi boldogságot.

Nagycsalomija

Egy osztrák költőnővel, Ada Christensennel való kapcsolata pár hónapot bír ki, de ennél is megalázóbb egy Adrienne nevű, grófnővel folytatott flörtje. A dzsentrilétformától annyira szabadulni akaró fiatalember nem egyszer kelepcébe esik;  keményen bírálja bár a párbaj intézményét, azt ő maga sem kerüli el.

Marína fogságában

Ez a hölgy viszont csak a könyvek lapjain van jelent a nevelőapja könyvtárában. Kalauz Pál ugyanis olvas szlovák irodalmat, így kerül Imre kezébe a Marína is. S mivel Sládkovič a szomszédos község lelkésze, Gáspár fel is keresi a tőle több mint 30 évvel idősebb poétát, aki a kezdeti tartózkodás után lelkesen fogadja az ifjú poétát, amit egy versváltás is jelez. Gáspár ódát ír Sládkovičhoz, aki ezt szintén verssel köszöni meg. Idézzük Gáspár ódáját, amely csak Sládkovič fordítása jóvoltából maradt meg: „Ne haragudj, hogy mint ismeretlen//Mentem hazád szép rétjein át,//Hol bátor, új énekre leltem:// Hallom, értem Marína dalát.// Zsoltáraim más nyelven dalolnak,//Az én dalom csendeskén regél://A tieid mennydörgésként szólnak” – köszönti a szlovák poétát, s pár évvel később megjelenteti a Hazánk tót népe c. kötetét, amelynek első része a tót népet, a második pedig 12 tót költőt mutat be. Köztük van Kollár, Ján Botto, Samo Chalupka, L. Štúr, de két verssel az ifjú Hviezdoslav is.

A mű évtizedekkel megelőzi a korát, nem csoda, hogy rögvest támadások kereszttüzébe kerül, mind az akkori elmagyarosító állami politika, mind a még mindig nemzetébresztés éveiben járó szlovák hivatalos közvélemény ellenszenvvel fogadja. Gáspár egy ideig állja az ütlegeket, de még hajniki otthonát is kénytelen elhagyni, nevelőapja kidobja. Budapestre megy, s újságíróvá lesz.

„A kor gyermeke vagyok!”

A hajniki kastély magányos szobáját nappal a szerkesztőség szürke, kopott íróasztala, este egészen a késő éjszakába benyúlón a kiskocsma, a lebuj, hajnaltájt pedig az „egyesített háló-ebédlőszoba és szalon” váltja fel – s ez az életmód tartósan (ki)tart haláláig. Budapest–Debrecen–Budapest–Nagybecskerek–Debrecen–Budapest, váltják egymást életének kudarcot kudarcra halmozó helyszínei, a  lázadó kamaszból a munkásmozgalom érintésével meghasonlott kormánypárti firkász lesz. „A kor gyermeke vagyok! Azon koré, melyben a márványt a terracotta, az ezüstöt az alpacca, Kossuth Lajost Tisza Kálmán pótolná… s amelyben tehát az őserdők rengetege helyett be kell érnünk az Erzsébet téri sétánnyal is” – írja Fővárosi bolyongásaiban. 

Életműve fájdalmasan torzó maradt. Pedig sok mindenbe belefogott. Versek, regények, szatírák, műfordítások (a tót/szlovák költészet mellett ő volt a nagy lengyel költő, Mickiewicz első magyar átültetője is), zeneesztétikai írások, színikritikák, sőt még drámákkal is próbálkozott.

Vígjátékának kéziratát, amelyet a Nemzetihez benyújtott, elvesztették, társadalmi drámája félkész maradt. Ahogy életrajzi fogantatású regényei (Lapis refugii, Nagy pálya kezdetén, Hónapos szobák) is.

De mielőtt még lelépne a nagy színpadról, felfedezi Krúdy Gyulát., aki középiskolás diákként egy hipnotizált lány történetét küldi be a Debreceni Ellenőr szerkesztőségébe. „Gyerekek, azt hiszem, felfedeztem a magyar irodalomnak egy kiváló novellistát „ – kiált fel, s milyen igaza lett. Csak saját magát nem tudta felfedezni. Pedig 66 álnéven írt megszámlálhatatlan mennyiségű cikket, tanulmányt. Úttörő munkája talán mégsem volt hiábavaló, torzóban maradt életműve mégis nemcsak a szlovák költészet felé mutatott irányjelzőt, de nélküle talán az egy időben Pesten vele közösen bordélyházak karácsonyi melegét kereső Mikszáth és Krúdy pályája is másképp alakul. 

Az élet sokakat elpazarolt,//Apróra váltá, színarany, ki volt.//De hasznuk így is vehetéd, világ://Elég éhenhalásul egy peták!”

– kegyetlenül pontos sorok. Önmagáról.