A személyiségemmel szeretnék foglalkozni, nem a munkámmal - interjú Tóth László költővel

Napjainkban, amikor a mesterséges intelligenciával elolvashatom egy tetszőleges költő, mondjuk Tóth László összes verseskötetét a kezdetektől napjainkig, és azt mondom, hogy írj ebben a stílusban egy verset, akkor többé- kevésbé tud majd hasonlót írni. Ebben a világban van-e még létjogosultsága a költészetnek?

Verset nem megrendelésre, feladatként ír az ember, hanem belső késztetésből. Még ha az a bizonyos AI meg is tanul jobb verset írni, akkor sem ugyanazt fogja leírni, ami belőlem fakadt volna, csak valami hasonlót. Ha mondjuk rálépnek a lábamra, és abból születik egy vers, a mesterséges intelligencia nem tudja átérezni azt, amit én, lévén, hogy nem az ő lábára léptek rá.

De az én tudásom és jelenlegi tudatom szerint az teljességgel fölfoghatatlan, hogy azokat a belső folyamatokat képezze le, vagy fordítsa le verssé, amelyek bennem lejátszódnak, és azokat a képeket közvetítse, amelyek bennem valaminek a hatására megképződnek. 

Te mivel írsz verset? Tollal papírra vagy számítógépbe?

Verset hálʼistennek még papírra. Pontosabban a vázlataimat, jegyzeteimet. Mert hát az írás, ugye, valamilyen fokon, kézművesség is. De javítani már számítógépen javítok. Egyrészt a képernyőre jobb a rálátása az embernek, mint a papírra, másrészt nem kell ezerszer átírni utána.

A születésnapod előtti héten beszélgetünk. Mikor írtál utoljára verset?

Egy jó fél éve, háromnegyed éve, de ennek okát szívesen magyarázom azzal, hogy tavasz óta egy nagy prózai munkám  kötötte le minden fizikai  és lelki erőmet, időmet, gyakran napi tíz órákat ültem a gépnél. A naplóimat, naplószerű írásaimat rendeztem könyvvé. Ez a munka teljesen másképp működteti az agyat, és nem hagy erőt, teret a szabad asszociációk vándorlásának, ami a versíráshoz elengedhetetlenül szükséges. Van, hogy olvasás közben, az éppen aktuálisan olvasott könyv hátsó lapjaira írok ceruzával valami versszerűt, amit aztán csak évek múlva találok meg, és gondolok tovább, vagy nem. De most prózai szövegen dolgoztam, így a tények újrarendezőjének szerepét aktiválta bennem.

Beszélgetésünk során már felvillantottál pár képet a vers születésének körülményeiről. A "ceruzával kezében élő ember", kép, képek, asszociációk, jegyzetfüzet... Tudom, hogy nincs általános recept, de hogyan születik egy vers?

Hát, sehogyan. Egyszeriben csak lesz, és kész. Persze, ez a lesz és kész olykor rengeteg munkát jelent. Nemrégiben nyitottam meg Lőrincz Zsuzsa dunaszerdahelyi kiállítását. Ott elmondtam, hogy irigylem Zsuzsát és a képzőművészeket. Mert mi van az író vagy a költő előtt? Egy irdatlan nagy fehérség, és azt kell megtölteni. Megtölteni valamivel, ami még nincs.

Nemhogy nincs kész, egyáltalán nem is létezik, hiszen a gondolat nem kész struktúrákban, mondatokban van a fejünkben. Annak előbb nyelvvé kell válnia. Míg a képzőművész előtt ott a papír vagy a vászon, vagy egy darab fa, annak már eleve van egy fehérsége, valamilyen színárnyalata, struktúrája, ami megindíthatja az asszociációs folyamatot. De amíg a költőnek nem beszél vissza a nyelv, addig nem tud vele párbeszédet folytatni. De ha valami papírra is kerül, az még nem feltétlenül vers. Ekkor kezdődik a munka, a vers alakítása, formálása.

Ez egy négysoros vers esetében is eltarthat hónapokig vagy akár évekig, és egy kétszáz soros verssel is végezhetsz két-három nap alatt. Persze, akkor még jön a pihenőidő. A kéziratot eltesszük, és bizonyos idő múlva újra elővesszük, újra dialógusra hívjuk. És előfordulhat, hogy akkor már mást fog mondani nekünk, mint amikor azt a fogantatásakor véltük. Miközben nemcsak változik, hanem rajtunk is változtat. Lehet, hogy már mást fog mondani. 

A te nemzedéked indulása idején papírra írtad a verset, borítékba tetted, elvitted a postára, azt két-három munkanap alatt  elvitte a Csehszlovák Posta Pozsonyba, ahol titkárnő megkapta, besorolta, odaadta a szerkesztőnek, ha azon túljutott, akkor eljuthatott a főszerkesztőhöz, esetlegesen a cenzor eltanácsolhatta. Ha besorolták közlésre, hetilapok esetében 2-3 hét, havilapoknál 1-2 hónap volt az átfutási idő. Kinek volt könnyebb és kinek volt jobb? A te nemzedékednek, vagy egy mai pályakezdő költőnek, aki a megírása után azonnal közreadhatja a versét?

Ez a versnek és az irodalomnak semmiképp nem jó. Az olvasónak sem jó, hogy szűrő és érlelődési idő nélkül kerülhet elé valami, ami ha elkészült is, még nem biztos, hogy készen is van. Régen, amíg a szerző a szerkesztő válaszára várt, sok mindenre maga is ráébredhetett. Mire megérkezett a válasz, lehet, hogy az már egy más verset érintett.  A versnek szüksége van erre az érési időre. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan szerkesztőnagyságokkal kerültem kapcsolatba pályám során, mint Tőzsér Árpád vagy Koncsol László. Másrészt a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején, amikor publikálni kezdtem, a szerkesztőknek még volt egyfajta autonómiájuk. Ez a szlovákiai magyar közegben a hetvenes évek vége felé vett egy fordulatot, ekkor helyeztek pártembereket a szerkesztőségek élére, ezt követően már ideológiai alapon szűrték, mi jelenhet meg és hogyan, s mi nem.  Rövidre zárva: az olvasómmal szembeni udvariatlanság (vagy inkább bűn?), ha nem méltatom őt arra a figyelemre, hogy alaposabban szemügyre veszem, és kontroll alá helyezem a saját szövegemet.

Fotó:  Vadócz Dávid

Fiatalságod a hatvanas-hetvenes évekre esett. A csehszlovákiai magyarság körébe a normalizáció és a konszolidáció kicsit lassabban gyűrűzött be, mint a többségi társadalomba. Milyen volt ebben az időben fiatalnak lenni?

Gondolom, hogy a pártállam idején vagy a demokráciában ugyanaz fiatalnak lenni, mivel a fiatalság a test, a szellem és a lélek fejlődését, a szórakozást, a szabadságot nem ideologikusan éli meg, bár erre próbálták és sokan, sokszor ma is erre próbálják rászorítani őt.

A komáromi érettségi után Pozsonyba kerültél, a Közgazdasági Főiskolára, melyet aztán rövid úton ott is hagytál. Falusi gyerekként milyen volt felkerülni a prágai tavasz idején, de rövid ideig még utána is pezsgő szlovák fővárosba? Milyen volt az irodalmi élet akkoriban?

Pozsonyban akkoriban volt nyolc-tíz magyar szerkesztőség. A rádió magyar adása, az Új Szó, az Új Ifjúság, a Hét, a Nő, a Szabad Földműves, az Irodalmi Szemle, a Népművelés (a nemzedékemet például elsők közt ez a lap mutatta be), a Tábortűz, a Kis Építő, az Új Nő – na tessék, ez már tizenegy! –, plusz néhány járási lap is. És ekkor a kiadót még nem is említettem. Ha az ember végigment mondjuk a Mihály-kapu utcán, a fél csehszlovákiai magyar irodalommal találkozhatott. Ma hetekig barangolhatsz Pozsonyban anélkül, hogy egy magyar íróval is találkoznál. Miközben olyan fontos szerkesztőegyéniségekeket ismerhettünk meg, mint az előbb említetteken kívül Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Ozsvald Árpádot, Zs. Nagy Lajost, Mayer Juditot vagy Hubik Istvánt és másokat.  S ha el is jött velünk némelyikük egy sörre vagy egy pohár borra, ezek a találkozások nem az italról szóltak, hanem a tanulásról, az egymásra figyelésről, s a szakmáról magáról.

A begyűrűző konszolidációt hogyan érzékeltétek?

A hatalom először a saját berkeiben tett rendet, a cseh és a szlovák értelmiségieket regulázta meg elsőként. Mi a hetvenes években az Irodalmi Szemlében még olyan szövegeket is meg tudtunk jelentetni, melyek a szlovák lapokban akkoriban már nem láthattak volna napvilágot. 1978-ban aztán kineveztek a Madách Kiadó élére egy pártkatonát (nevét hagyjuk meg a feledés homályában), s az irodalom felügyelete négy bennfentes hatókörébe került (mi csak, kínai mintára, a „Négyek bandájának” neveztük őket). Ekkor aktivizálódott a belügy is magyar vonalon.

Mindez egybeesett a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységének kezdetével, s a második nyilvánosság nemzetiségi vonalon is történő fokozatos fölerősödésével, mely azután elvezetett egészen a rendszerváltásig.

De vissza a „konszolidációhoz”: mindez azt is jelentette, hogy 1978-ban, ha jól emlékszem, az Irodalmi Szemle évi tíz száma közül hetet-nyolcat feljelentettek, vagyis a főszerkesztőnk szinte ingajáratban közlekedett a szerkesztőség és a pozsonyi pártközpont között. A negyedik-ötödik raport után már ő is úgy ült oda a kéziratok fölé, hogy már nem elsődlegesen azok esztétikai minőségét nézte, hanem azt, hogy miből lehet baj. Vagyis ha cenzúra nem is létezett hivatalosan, a végére azért egyfajta erős öncenzúra kialakult az emberben.

A nyolcvanas évek elejére aztán érezhetően elfogyott körülötted a levegő, és mindenféle támadások kereszttüzébe kerültél. Ebben a helyzetben nem láttál más kiutat, mint visszatérni Magyarországra, ahol születtél. „Az emberélet útjának felén” milyen érzés volt nulláról újrakezdeni mindent?

Gróh Gáspár barátom írta rólam egyszer, hogy én vagyok az, aki a szülőföldjére emigrált. Tudvalevő ugyanis, hogy Budapesten születtem, s csak ötéves koromban kerültem Csehszlovákiába. Azaz, amióta az eszemet tudom, életemet a Budapest és Pozsony közötti térben éltem le. Itt nőttem fel, itt szereztem meg az élettapasztalataimat. Minden ehhez a térséghez köt, amelyet éppenséggel egy országhatár szel ketté. A hatvanas évek végétől két-három hetente jártam Budapestre. Volt, hogy reggel elmentem Budapestre, ahol délelőtt megnéztem egy mozit, délután pedig egy másikat, de a kettő közé még egy kiállítás is belefért, este hétkor meg beültem egy színházba, aztán az éjszakai vonattal jöttem haza. Tehát egy minden szempontból ismerős közegbe mentem vissza, ahol, emellett, rengeteg barátom is volt, s a nevemet is elég széles körben ismerték. Ilyképpen tehát ez nem jelentett törést. Egzisztenciálisan persze nem volt sétakocsikázás ez az egész – állás(oka)t kellett találnom, és lakást szereznem s előteremtenem a rávalót, az eredeti tervünk ugyanis az volt, hogy jön utánam a családom is, de mire minden összejött volna hozzá, ez az egész a kapcsolatunkat is kikezdte. 

A rendszerváltás is Magyarországon ért, ahol aztán kisebbségtudományi lapot alapítottál, kiadót alapítottál, elindítottad az akkori legteljesebb csehszlovákiai magyar művelődéstörténet kiadását stb., hogy azután évek múltán Pozsonyban alapíts új családot, ahonnan azután Dunaszerdahelyre költöztetek. Legkisebb lányod, Anna 18 éves. Érted még, hogy mit mond?

Én igen, de ő már sokszor nem érti, amit mondok. Ami nem is csoda, ha figyelembe veszem, hogy a világ mekkorát változott ahhoz képest, mint amit én még megismertem, megtanultam. Olyannyira, hogy a főleg a kétezres évek elejétől születetteknek már szinte fogalmaik sincsenek, illetve kulcsuk sincs a korábbi idők dekódolásához.

Nem tudom, az elkövetkező nemzedékek számára mennyire lesz a múlt értelmezhető, illetve bír-e még majd a számukra valamiféle jelentéssel. A korábbi házasságomból született, idősebb lányaim még ismerték és értették a nagyszüleik nyelvét, de az ő unokáiknak lehet, hogy már hiányozni fog a velük való kommunikációhoz szükséges nyelvi és kulturális tapasztalat.

Mit gondolsz, a születésnapodat kik fogják ünnepelni? 

Azt gondolom, nem az én dolgom ezen filózni. Akár eszébe jut valakinek, akár nem, attól én nem leszek más. Családi körben egyébként New Yorkban tervezünk egy összejövetelt. Na persze nem az Atlanti-óceán partján, hanem itt, Dunaszerdahelyen, a Kukučín utcai New York étteremben. Ott lesz a feleségem, Zsuzsa, a három lányom, a két vőm és a négy unokám meg Zsuzsa egyik unokatestvére a feleségével. A kassaiak közül viszont épp az robbant le, aki vezetni tud, így ők, sajnos, most kimaradnak a buliból. Pedig lehet, hogy öt év múlva már nem lesz ilyen alkalmuk… 

Aztán az ünnepi asztaltól visszaülsz az íróasztalhoz. Kiadásra vár az 1968–2024 közötti versválogatásod, és épp a minap adtad le az 1989-es naplódat. Mi az, amit még mindenképp meg szeretnél írni a rendelkezésedre álló időben?

Úgy határoztam, hogy a 75. születésnapomnak teljes életmód- és gondolkodásváltást is jelentenie kellene. Így tehát szeptember 27-ével – nyugdíjba menetelem után tizenhárom évvel – végre elkezdem a nyugdíjas éveimet. Több megbízást már sem belső, sem külső kényszerből nem vállalok, s vége annak, ahogy napi 8–10 órát üljek a gép előtt és hogy ilyen-olyan megrendelésekre ide-oda pattogjak, mint a nikkelbolha.

Csakis magamnak adok már határidőt, bár legszívesebben már magamnak sem adnék. Már csak olvasni szeretnék, a nap huszonöt (!) órájában, részben újraolvasni ezt-azt, részben meg mindazt, amire eddig nem futotta az időmből, meg ami még csak ezután íródik meg.

És persze sétálni, gondolkodni, szabadon jártatni az agyamat. Aztán mindebből csak összejöhet még valami. De ha nem, az se baj. Ezen kívül néhány befejezetlen, illetve publikálatlan munkám is van még. Peéry Rezsőről például, de a versfordításaimat is jó lenne kötetbe rendezni, különben elvesznek… És hát a még életben levő barátaimmal is jó lenne több időt töltenem, ami nem is lehet olyan nehéz, hiszen egyre kevesebben vannak már. Meg aztán, egy évtized után, újból Kassán jártam, hogy kvaterkázhassak kicsit az ottaniakkal, ahonnan azonban sietnem kellett egy budapesti rendezvényre, onnan meg egy tévéfelvételre, de este még egy dunaszerdahelyi fellépés is várt (volna). De most, önnyugalmazásom után biztos, hogy visszamegyek négy-öt napra még Kassára is, az ottani emlékeimhez, és csodálni a valahai polgári világ – Márai Kasájának – még megmaradt nyomait. Október 30-án pedig, miután Prágába van egy utam, ott is ott maradok három-négy napot. Csak úgy, csinálni a semmit. És ugyanilyen céllal még ott a Tátra meg a Mátra is. Meg talán még néhány további város… S hát a naplóimmal és a levelezésemmel is kezdenem kéne valamit, meg életem egy-két súlyos kérdésének a megvilágításával is adósa maradtam még magamnak. Eddig ugyanis sok munkámmal másokban kerestem magamat. Itt az ideje hát, hogy végre-valahára magammal is foglalkozzak kicsit. A személyiségemmel, és nem a munkámmal. Hisz ez is elég elfoglaltságot adhat az embernek, nem?  

CV:

1949. szeptember 26-án született Budapesten. Ötéves korában Csehszlovákiába, Izsára költöztek. A komáromi gimnáziumban érettségizett (1967), majd a pozsonyi Közgazdasági Főiskolára jelentkezett, melyet nem fejezett be. Szerkesztette a Kis Építőt, a Csallóközt, az Irodalmi Szemlét, az Új Forrást és az Opust. Regio címmel kisebbségtudományi lapot, Ister néven kiadót alapított. Költőként az Egyszemű éjszaka (1970) c. antológiában debütált. Első kötete, A hangok utánzata 1971-ben jelent meg. A versek mellett prózát és drámákat, publicisztikát is ír. Nevéhez több összefoglaló irodalom- és művelődéstörténeti munka, forráskiadás fűződik, szerzőként és szerkesztőként egyaránt. A hallgatás éveinek fáradhatatlan kutatója. Több, jelentős irodalmi és társadalmi díj kitüntetettje. Családjával Dunaszerdahelyen él.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/39. számában.