2023. december 15., 18:18

A kisebbségi lét krónikása

A nagy múltú, még a 19. század végén alapított – sajnos 2009-ben megszüntetett – gadóci magyar tannyelvű agrár szakközépiskola indulásának 115. évfordulója alkalmából az intézmény egykori diákjai a komáromi Tiszti Pavilon dísztermében emlékeztek az alma materben eltöltött évekre és tanáraikra, akik közül néhányan még jelen lehettek az ünnepségen. Ez az oktatási intézmény számtalan kiváló szakembert nevelt, akik nagymértékben hozzájárultak Dél-Szlovákia mezőgazdaságának fejlődéséhez és nem mellékesen az itt élő magyarok és szlovákok anyagi gyarapodásához is.

Elmondom hát mindenkinek

A Komáromban összesereglettek között sok ismerőssel találkoztam, köztük volt dr. Fóthy János állatorvos is, aki büszkén mutatta egykori diáktársainak frissen megjelent könyvét (Öt év Afrikában. Állatorvos voltam Algériában), amelyet magánkiadásban jelentetett meg, hasonlóan korábbi, a szülőfalujának emléket állító Oroszka évszázadai című munkájához. De a recenzióm címéül választott jellemzést legújabb, Elmondom hát mindenkinek című könyve kínálta, amely egyfajta útikalauzként vezeti az olvasót a szerző több mint nyolc évtizedet átívelő életén, gyermekkori eszmélésétől napjainkig. 

Fóthy János a második világháború utolsó évében kezdte iskolai tanulmányait, de nemcsak édesapja elvesztése (1945 elején egy bombázáskor halt meg Németországban), hanem a magyarokat kollektíven büntető háború utáni csehszlovák politika is megkeserítette gyermekkorát. A sok nehézség ellenére végül a gadóci iskolában érettségizhetett és egyik tanárának biztatására jelentkezett a brünni Állatorvostudományi Egyetemre, amelyet sikeresen elvégzett. Minderről részletekbe menően tudósít a könyvben, jó néhány mulatságos esetet is felidézve. 

A pályakezdés sem volt zökkenőmentes, hiszen sokáig egy pozsonyi albérletben élt családjával és eléggé körülményesen jutott el abba a csallóközi faluba, ahol az állatorvosi feladatok várták. Ezeket az éveket egy tragédia is beárnyékolta: elveszítette egyik gyermekét, ráadásul egy balesetben ő maga is kis híján életét vesztette. A halál egyébként később is ott settenkedett körülötte, amikor az 1970-es években lehetősége nyílt az 1962-ben függetlenné vált Algériában állatorvosként tevékenykedni. Minderről a korábban közreadott könyvében részletesen írt, de a most megjelent munkájában is szentelt egy hosszabb fejezetet ennek az időszaknak. 

Az állatorvos sok olyan veszélynek van kitéve, amit a nem szakmabeliek talán nem is sejtenek. Mindez az elmaradott algériai viszonyok között még hatványozottabban volt érvényes, ahol egyedül kellett megoldania számtalan problémát, miközben a környezetében élők segítségére sem támaszkodhatott. Öt év alatt háromszor is kezelnie kellett magát a veszettség ellen, amelynek kóroktanáról és tüneteiről egy tanulságos összefoglalást is olvashatunk a könyvben. Természetesen az algériai hétköznapok, szokások és az ottani természeti viszonyok leírása is nagyon érdekes, és felbukkan a könyv lapjain néhány különös figura is, akikről a szerző, ha szépírói ambíciókat is melengetne, akár még egy terjedelmes regényt is írhatott volna.

Algériából visszatérve a fárasztó napi teendők mellett – és bizonyos emberek gáncsoskodásaival is megküzdve – fontosnak érezte, hogy bekapcsolódjon a felvidéki magyarság kulturális életébe, és a Csemadok somorjai helyi és dunaszerdahelyi járási testületében is tisztséget vállaljon.

Az 1989-es rendszerváltozás után a közélet több területén is igyekezett helytállni. A Magyarok Világszövetségében Csoóri Sándor felkérésére vállalt feladatokat, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) színeiben pedig 1992–1994 között a szlovák parlamentben képviselő volt. Később Somorja alpolgármestereként a város külföldi kapcsolatait egyengette, miközben az önálló szlovákiai magyar püspökség létrehozását szorgalmazó komáromi imanapok egyik szervezőjeként is szorgoskodott. Nem rejti véka alá csalódottságát, hogy a szlovákiai katolikus egyház vezetői ellenségesen viszonyultak ehhez a kezdeményezéshez, és talán nem is alaptalanul állapítja meg, hogy a magyarellenesség sajnálatos módon valahol „genetikailag” is kódolva van néhány befolyásos szlovák egyházi személyiség lelkében. 

Fóthy János mélységesen vallásos ember, egész habitusát átitatja az őszinte istenhit és az igaz keresztényekre jellemző, minden embertársa iránti szeretet. Ez a hit és meggyőződés szinte a könyv minden lapjáról sugárzik.

De nemcsak az egyházi kérdésekről, hanem a felvidéki magyar politizálás sajátos fordulatairól is van véleménye, ezek a megjegyzések és észrevételek akár tartalmas vitákat is generálhatnának.

Fóthy János sokoldalú érdeklődését is méltatnom kell, hiszen az irodalom és a művészetek terén is tájékozott, sok verset képes emlékezetből idézni. Eddigi élete során több mint negyven országban járt és az utazásai kapcsán számtalan olyan információt oszt meg olvasóival, amelyeket csakis egy nagyon tájékozott ember tudhat. 

A somorjai néptánccsoportok kísérőjeként és sok esetben tolmácsaként (hiszen például franciául kiválóan beszél) olyan országokban is megfordult, ahol magyarok élnek Észtországtól kezdve, Svédországon át egészen Kanadáig és az Egyesült Államokig. Az itt élő kis magyar közösségek határtalan szeretettel fogadták a felvidéki magyar gyerekeket és fiatalokat, és Fóthy is meghatódottan emlékezik a velük való találkozásra.

De a szerző beszámol szinte mesébe illő esetekről is. Pöstyénben véletlenül egy ciprusi üzletemberrel hozta össze őt a sors, aki a város gyógyvizétől remélt enyhülést a fájdalmaira. Ennek a találkozásnak köszönhetően jutott el a Fóthy házaspár Ciprusra, ahol emlékezetes napokat töltöttek és persze minderről a könyvében is beszámol.

Mellesleg Pöstyén kapcsán elmeséli az olvasónak a fürdő történetét is, külön hangsúlyozva egy ipolysági születésű izraelita vallású magyar ember, Winter Lajos (1870–1968) elévülhetetlen érdemeit, aki sok akadályt legyőzve és néhány cseh nagytőkés alattomos terveit meghiúsítva világhírűvé tette a pöstyéni gyógyvizet és magát a várost is. Ezt persze 1945 után a kommunista rendszer úgy „hálálta meg”, hogy Winter évtizedeken át nyomorgott és csak König Mária házvezetőnőjének köszönhetően élt egészen 97 éves koráig.

Fóthy János

A kisebbségi sors keserűségeit Fóthy Jánosnak volt lehetősége megtapasztalni Erdélyben és a Kárpátok keleti oldalán, a csángók körében is. A helyenként szívbe markoló beszámolókat olvasva igazat kell adnunk egy székelyföldi tanárembernek, Salamon Ferencnek, aki a könyv kéziratát olvasva a következő sorokat vetette papírra: „Ez a könyv sikoly, mégpedig égbekiáltó sikoly, olyan egyenes gerincű felvidéki kisebbségi magyar segélykérő sikolya, melyet soha nem hallott meg, s ma sem akar meghallani a nagyvilág.” 

Fóthy János talán éppen ezért választotta a Karinthy Frigyestől kölcsönzött sorokat a könyv címéül, remélve, hogy ezt a „sikolyt” mégiscsak meghallja a nagyvilág. De már az is nagy dolog lenne, ha a felvidéki magyarok megszívlelnék mindazt, amit a szerző üzenni akart. Ahogy az imént idézett székely tanár írja: „könyvében arra akarja figyelmeztetni maradékait, hogy az egyenes tartást soha ne vessék sutba, s ki-ki a maga módján, a maga helyén és erejéhez mérten híven szolgálja az együvé tartozást, a megmaradást az egyetemes magyar nemzet kebelén”.

Megjelent a Magyar7 2023/49.számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.