Liszt, só, cukor meg gyöngy legyen otthon! - Balta Arankát díjazták
Az idei Csemadok közművedődési díjazottjainak egyike a szepsi származású, de évtizedek óta a fővárosban tevékenykedő Balta Aranka, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes egyik tánckarvezetője és viselettárának felelőse.
Amíg állt a színpadon a díjátadón, az járt a fejében, ha most táncolni kellene, az egyszerűbb lenne. Számára a Szőttes létra. Lépeget rajta, felkúszik, egyszer majd felér az égig érő fa tetejére és könnyebb lesz a dolga. Mert a népzenén, a néptáncon és a népművészeten keresztül egy csomó dolgot fel fog majd ott ismerni. Az élet elviselhetőségéhez neki a népművészet a legjobb orvosság. Akár receptre is felírná mindenkinek, ha tehetné.
A zsigereiben lüktető, élete szerves részét képező néptánccal még fiatal korában fertőzte meg osztályfőnöke, Nagyné Sarlós Ildikó, aki egyben a Fehér Liliomszál néptánccsoportot is vezette.
Aranka szerint valamit nagyon jól csinálhatott Ildikó néni, hisz´ a lánya, Nagy Myrtil Páva fődíjas együttest vezet, ezen kívül egy egész táncos nemzedéknek adott biztos tartást, szilárd alapokat, fellendítve Szepsi környékén a néptáncmozgalmat, a hagyományokat.
Már gimnazistaként arra vágyott, hogy a Szőttesben táncolhasson. Nem csak álmodozott, a tettek mezejére lépve a harmadik év végén iskolát váltott és már a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban érettségizett. Természetesen a Szőttesben is elkezdett táncolni.
Az idő múlásával egyre komolyabb feladatokat kapott, a táncot már oktatta is. Több mint négy évtizednyi néptáncos múlttal, a mai napig a tánckar egyik vezetője.
Ma is fellép még, pótolja ha valaki kiesik a csapatból. Szívesen színpadra áll egy-két koreográfiában, de 4-5 éve táncosként állandó jelleggel már nincs jelen minden Szőttes darabban. A próbákra rendszeresen eljár, mert mint mondja:
A fellépéseket, a táncházakat, a Szőttes tánctáborokat azért szereti, mert ott a zenekar játszik. Egy táncosnak, mint mondja, más élő zenére táncolni, akkor más varázs születik. A zenészek a táncosoknak muzsikálnak.
Aranka legalábbis ezt így éli meg. Szerinte ez egy olyan nyelv, amin keresztül a világról nagyon sok mindent megtud, rengeteg információt kap. Nagy boldogságnak éli meg azt, hogy ő ezt a „nyelvet beszéli”, úgy érzi, segíti abban, hogy a teljességet, a világot és benne az embereket jobban megértse. Hálás azért, hogy gyerekkorában őt ez, az egész életét meghatározó hatás érte. Vallja, hogy sokkal könnyebb dolga van annak, aki tág értelemben nyitott a népművészetre és befogadja, mert ezen a szűrőn keresztül összefüggéseiben szemlélheti és értelmezheti a létezés lényegét. Családjában édesapja, nagymamája szinte mindig énekelt, ám a néptáncot közülük senki nem ropta.
Amikor Nagy Myrtil abbahagyta a Szőttesben a táncot, Aranka rangidősként megörökölte a viselettárat illetve a viseletek gondozását. Korábban is varrogatott már, egyszer csak azt vette észre, hogy ő mos, vasal és készíti elő fellépésekre a ruhákat.
A viseletek alaposabb megismeréséhez a néptáncon keresztül jutott el.
Egy koreográfia kapcsán a táncanyagban jobban elmélyülve, az elejétől fogva utánanézett a viseletnek. Ha volt rá mód, eredeti darabokat vásárolt ill. vásárol mind a mai napig. Ha ez már nem lehetséges, akkor a fotókat, felvételeket, leírásokat tanulmányozva felkeres még élő hagyományőrzőket. Tanácsért, iránymutatásért mindig bizalommal fordulhat Méry Margit néprajzkutatóhoz, illetve az idén Csemadok Életműdíjban részesült Jókai Máriához, a zoboraljai néprajz gyűjtőjéhez, viseleteik feltérképezőjéhez. Megesik, hogy kölcsön is kér tőle fotókat és az alapján próbálja megvarrni. Megesett már, hogy nem sikerült, bár szerencsére nem sok ily módon megvarrt viselet ment kárba. Bizony nem mindig jön össze minden első próbálkozásra. Akit a tánc és a színpadi megjelenés érdekel, Aranka szerint idővel rájön, hogy
Ezért is fektettek mindig nagy hangsúlyt a Szőttesben arra, hogy minél eredetibb népviselet, illetve lehetőség szerint annak leghűbb hasonmása legyen a táncosokon. Nem csupán a formai (pl. hossz, rétegződés) követelményeknek eleget téve próbálja Aranka visszaadni a régit, hanem anyagában is.
Amikor arról érdeklődtem, vajon lehet-e tudni, hogy hány népviselet van a Szőttes-tárban, azt felelte: „nagyon jó kérdés.” Évek óta azon dolgozik, hogy meglegyen a precíz leltári összesítés. Amíg ezzel végez, maradjon talány számunkra a bűvös szám. Az eredeti, archaikus, muzeális darabokra vigyáznak, mint a szemük világára. Ezek közül a zoboraljaiból sikerült a legtöbbet begyűjteniük, de vannak magyarbődiek is, erdélyiek Györgyfalváról, Kalotaszegről, sok a Mezőségből.
Az újonnan jött tagoknak Aranka ezek alapján meg tudja varrni az új viseleteket. Sajnos ma már nem mindenhol lelhető fel az eredeti népviselet.
Ahol van még élő néphagyomány, ott ez könnyebben megoldható, mint például Erdély-szerte. De változik a világ, így már ott sem az van manapság, mint első ottjártakor, a kilencvenes évek elején.
Pár éve, mióta Pozsony belvárosába költözött az évtizedeken át Pozsonypüspökin helyet kapó viselettár, könnyebb lett a ruhák mozgatása, rendszerezése. Az együttes számára nagy segítség, hogy a Csemadok székházában külön helyiségben, a próbaterem szomszédságában vannak a táncosok ruhái - egy karnyújtásnyira, nem a város másik végén. Ha hirtelen bármi okból alakítani kell egy ruhán, most már helyben megoldható a testreszabás.
Bármilyen fáradt is, Aranka nem tudja elképzelni, hogy munkahelyéről hazaérve ne szorgoskodna minden nap valamit a varrógépén vagy épp´ körülötte. Az élete teljességéhez mindez hozzátartozik. Ráncba szedi egyre csak szaporodó, szebbnél szebb gyöngyeit. Megtudom, hogy beszélgetésünket megelőzően rendelt épp egy újabb adagot belőlük.
- mondja, és egy jót kacagunk, mert minket egy fából faragtak. Aranka ismer és tudja, hogy messzemenőkig értem, miről is beszél.
Első kalárisait a tánckar tagjainak, a színpadi megjelenéshez, a viselet még szebbé varázsolása címén fűzte meg. Azután a világhálóra feltéve ezekre más táncegyüttesek is felfigyeltek és megkereséseket is kapott. Volt, hogy egy héten 30-40 kalárist is megfűzött. Kikapcsolja, ha leül és katonás sorba egymás mellé zsinórra hívja a gyöngyszemeket. Szeretné majd a sárközi gyöngygallért is megfűzni, de addig is elvarázsolják őt az egyszerűségükben univerzális kalárisok, pont azért, mert szerinte nem csak a népviseletekben mutatósak. Megtisztelve érezte magát, amikor Korpás Éva arra kérte, fűzzön számára is egyet.
A Csemadok pozsony-újvárosi alapszervezetének javaslatára az országos testület a Közművelődési díjjal elismerésre méltónak ítélte Balta Aranka több évtizedes lelkes fáradozását.
Annyira természetesen része az életének mindaz, amit a Szőttesben tesz, hogy már nem is foglalkozik ezzel.
Az eltelt negyvenvalahány év alatt a családtagjainak, a népi kultúrában kevésbé jártas barátainak is azzá lett. Elfogadták, hogy Aranka életében sokáig mindent a rendszeres próbákhoz és a fellépésekhez kellett igazítani. Mindezeken ő maga úgy igazán el sem gondolkodott mindaddig, amíg e díj kapcsán nem kezdték többen mindenféléről kérdezni.
Meglepetésként érte őt a hír. Ahogy mondja, épp egy komoly munkába mélyedve ült az irodában, mikor belibbent Görföl Jenő, mondván, ne tervezzen semmit január 23-ra, mert díjátadóra hivatalos. Aranka visszakérdezett: biztos, hogy róla van-e szó? Miért is kapna ő díjat?
Majd folytatja: "az igazat megvallva, ha jobban belegondolok azért egy kicsit önző dolog ez, hisz magam miatt is csinálom még. Teszem a dolgom, mert szükségem van rá, mert nekem ez jó, természetes és nem azért, mert bármit is várnék érte cserébe. Az már jó, ha másnak is tetszik.“
