Lelki táplálékunk, a népdal

Szabados Kati 2019. július 28., 17:26

Július közepén tizennegyedik alkalommal tartották meg a citerások és népdalénekesek népzenei táborát Dunaszerdahelyen. Az idén több mint harminc citerás és népdalénekes résztvevője volt, nemcsak a Csallóközből, de Szímőről, Érsekkétyből, Nagyölvedről és Nagysallóból is jöttek érdeklődők.

A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet és Népzenei Adattára által szervezett tábornak a Szabó Gyula Magyar Tanítási Nyelvű Szakközépiskola kollégiuma adott otthont. Az előző táborokhoz hasonlóan az idén is Borsi Ferenc és Péterné Berde Sarolta oktatták a citerásokat, a népdaléneklésre pedig Annus Réka tanította a résztvevőket.

Mindhárom magyarországi oktató elégedetten foglalta össze tapasztalatait. Péterné Berde Sarolta citeraoktató számára pozitív élményt jelentett, hogy az idén azokkal a gyerekekkel folytathatta a munkát, akik tavaly kezdőként tanultak a keze alatt.

Egészen kicsik, picik is voltak még tavaly a nagymegyeri gyerekek között, alig érték fel az asztalt. Akkor pengetési alapokat tanultunk, és azt, hogyan fogjuk, hogyan álljunk a citerához. A tavalyi anyagot mostanra tökéletesen elsajátították, látszik a rengeteg munka, amit az egy év alatt belefektettek a játékba. Nagy élmény volt számomra, milyen lendületesen haladnak, s hogy az idén sokkal könnyebben tanulnak, pontosabban játszanak.

Sarolta egy másik csoportot is tanított, ami azért volt izgalmas, mert abba újrakezdő felnőttek kerültek, akik gyermekkorukban tanultak citerázni, és most, pár éve újrakezdték. Náluk az ujjak fürgesége már nem olyan, mint fiatal korban, de a szorgalmuk és a lelkesedésük viszi őket előre.

Borsi Ferenc, az Óbudai Népzenei Iskola tanára szintén tanította a hodosi újrakezdő citerásokat.

Elmondta, a népzenei mozgalomban jellemzően előforduló jelenség, hogy azoknak az életéből, akik valamikor kis korukban elkezdtek hangszeren játszani, a családalapítás után a hobbi elmaradt. A nyugdíjaskor beköszöntével újabb váltás történik az ember életé-ben, és valami hasznos tevékenységet és közösséget is keres. És erre nagyon jó a népzenélés, hiszen közösségeket alkot.

– A táborban három csoportba oszlanak a citerások. Több csoportot is ki lehetett volna alakítani – mondja Borsi Ferenc –, de mindig kevesebb az oktató, mint amennyire szükség lenne. Valójában a személyre szabott képzés lenne az ideális, mert mindenkinek más az igénye, más-más felkészültséggel érkeznek, különböző műhelyekből. A gyerekeket Sarolta vitte, a középső csoportot, az újrakezdő felnőtteket közösen oktattuk, a haladókat én vezettem. Kicsit úgy nézett ki, mint a zsonglőrködés: egy labda mindig a levegőben volt. Önálló feladatokkal kötöttük le azt a csoportot, amelyikkel éppen nem tudtunk foglalkozni.

A haladó csoportba a régi visszatérők, a szímői citerások, a Rozmaring és a nagyabonyi citerások kerültek. A Rozmaring együttes is szinte innen nőtt ki, tíz éve folyamatosan járnak a táborba. Az akkori nyolc-tíz éves gyerekek közben felnőtté váltak. Gyakorlatilag a szakmai tudásuk javát itt szerezték, amit aztán év közben csak fényesítettek, műveltek. De a haladó csoport is kicsit kettészakadt, innen két tehetséges fiatalemberrel, Kantár Mátéval és Varga Zaránddal egy plusz haladó kis kamaracsoportot hoztak létre. Velük már díszített táncdallamokat tanultak.

Képgalériánk:

A tájegységek közül a dunaszerdahelyi táborban mindig kiemelt az északi népzenei hagyomány. A közelmúltban jelent meg a Kodály-tanítvány, Pongrácz Zoltán gyűjtéseit feldolgozó kötet, amelyet Tari Lujza dolgozott fel és a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet adott ki. Pongrácz Zoltán gyűjtései az Észak-Csallóközből, Nagymagyarról kiindulva Jókán, Diószegen, Martoson keresztül egészen a Naszvadig húzódó területet ölelik fel.  Ebből a könyvből volt egy közös csokor, amit mindenki, az énekesek és a citerások is megtanultak. Az énekesek Galga menti és Rimócról gyűjtött népdalokat tanultak, tudtuk meg Annus Rékától, aki szintén az Óbudai Népzenei Iskola tanára. Réka szerint egy csodálatos, jókedvű énekes társaság gyűlt össze ebben az évben. Naponta legalább 5-6 órát énekeltek, de a közös éneklésen túl egyéni tanácsadást, útmutatást is kaptak az énekesek.

Borsi Ferenc a népzenei tábor végén összefoglalta az itt végzett munka jelentőségét. Elmondta, egy ilyen nyári tábornak azon túl, hogy jó szakmai anyagokat ad, a közösségteremtő része is fontos. Az itt kapott útmutatás alapján dolgoznak tovább, és ezt a munkájukat a hagyomány továbbítására és megőrzésére fordítják.

Úgy hiszem, ez egy kisebbség számára szinte létkérdés. Most divat lett egy kicsit sehová sem tartozónak lenni, pedig fontos, hogy valahova tartozzunk. A gyökértelenség talajvesztést is jelent. Ha nem táplálkozunk a talajból, az elég súlyos következményekkel jár.

A fő szervező, Huszár László megerősítette a citeraoktató szavait:

– Mindent, amit a népzene világából kaptam, elsősorban Ág Tibornak köszönhetek. Volt abban hideg, meleg, forró, minden, ahogyan az az életben lenni szokott. Elsősorban azt tanultam meg, hogy a népzenéhez kell az alázat, a szolgálat és a tudás. Ettől, ezektől tud élni, életben maradni a hagyomány. Ha eltávolodunk a hagyománytól, ha hagyjuk magunkat elámítani a felszínestől, az már nem hagyomány-őrzés, hanem könnyedebb, divatosabb valami, esztrádműsor akár. Azzal pedig Dunát lehetne rekeszteni. Mert az a látványos, tehát a jó (?) és rá lehet húzni mindenféle közéleti, politikai, bármilyen jelszót, és el lehet adni abban a pillanatban. Ez a fajta megközelítés köszönőviszonyban sincs az igazi hagyománnyal. Nem azt konvertálja át a múltból a jelenbe, amit kellene, ami a továbbélést és a továbbélés minőségét adja, adhatná. Amit mi teszünk, akár itt, ebben a táborban is, nem nehéz, nem könnyű, nem is látványos. De tiszta.

Az írás megjelent a Magyar7 2019/30. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS