2020. április 2., 18:53

Eltűnőben levő virágvasárnapi szokások a Zoboralján

Közeleg Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe, vagyis a húsvétot megelőző virágvasárnap. Annak kapcsán Sipos Anna néprajzkutatóval, a Duna Menti Múzeum munkatársával a zoboralji virágvasárnapi népszokásokról beszélgettünk.

Médialapozó
Fotó: Sipos Anna

„A római egyház e nap kapcsán a Dominicca palmarum, azaz pálmavasárnap elnevezést használta. Pálmaágas körmeneteket már a 6. században tartottak. A szentelt pálmát tájainkon a barka helyettesítette. Az utóbbit zivatar, villámcsapás, tűz és különféle varázslás ellen használták. A barkát a pap rendszerint a mise előtt megszentelte, majd kiosztotta a híveknek. A szentelt barkát is felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására“ - magyarázta portálunknak a zoboraljai származású szakember.

Hozzátette: a megszentelt és a következő virágvasárnapig tiszteletben tartott barkát Zoboralján manapság is mindenki hazaviszi.

Eltűnőben levő virágvasárnapi szokások a Zoboralján
Fotó:  Sipos Anna

„Azt régen általában az eresz alá vagy az istálló gerendájába szúrták, hogy kéznél legyen. Emberek, állatok gyógyítására használták. A kikelt aprójószágot a meggyújtott barkaág füstjével megpárolták, így védve azt a betegségtől és igézéstől. Az emberek betegség ellen egy-egy barkarügyet nyeltek le abban a hiszemben, hogy az megóvja őket a bajtól. A barkaágat a földműveléssel kapcsolatosan is hasznosnak találták, ugyanis a hiedelem szerint amelyik földbe letűzték, azt elkerülték a férgek“ –folytatta tájékoztatását.

Majd a virágvasárnapi jellegzetes leányszokásnak számító kiszehajtásról és villőzésről beszélt:

Zoboralján a virágvasárnapot villővasárnapnak is nevezik, utalva a lányok által vitt, feldíszített ágra. Az ún. villőfa a lányok által szalagokkal, kendőkkel feldíszített fűzfaág volt. E napot a téltemetés és a tavaszvárás napjának tekintették, amikor megjelentek a villőző, zöldágoló, kikicéző lányok“.

Megtudtuk: a kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb volt, melyet kice, kicevice, banya néven is emlegettek.

„A menyhei lányok a virágvasárnapi litánia után a kicét az előző év őszén és az év farsangján férjhez ment menyecskéktől kölcsönkért ruhába öltöztették. Majd azt hosszú póznára erősítették, és felváltva vitték a falun keresztül. Úgy tartották, hogy akinek az udvarába befordítják, ott minden állatot elpusztít a dögvész. A banyát a falu végén elégették és a patakba dobták abban a hiszemben, hogy ezzel a művelettel kiviszik a faluból a dögvészt, telet, szomorúságot. Miután a kiszét behajították a vízbe, a lányok e szavakat mondva rázták meg a szoknyáikat: „Búha, tetű mind lehulljon, dög, korela itt maradjon!“ - részletezte a kiszézés folyamatát.

Hozzáfűzte: miután a kisze elégett, feldíszítették a villőfát, mellyel már a tavaszt, kikeletet, ébredést, vidámságot hozták be a faluba.

Ez a tavaszváró szokás egyúttal tilalomoldó napnak is számított, ugyanis a böjti időszakban tilos volt a hangos éneklés, azonban virágvasárnap már ezt megengedték. A kiszézés szokása még a háború közti időszakban Menyhén, Gesztén és Bodokon élt. A többi zoboralji faluban már csak a villőzés szokása maradt meg az emberek emlékezetében.“

A villőzés három formáját ismerték a Zoboralján.

„Egyik a már említett kiszézés és az azt követő villőzés volt, másik változata pedig az, amikor a nagylányok - kezükben nagy villőfával - csoportosan járják a falut. A kiszemelt nagyobb fát litánia után a templomkertben díszítették fel, melyre színes szalagokat tettek. Nyers tojást, pénzt, édességet is szoktak gyűjteni. Csoportos villőzéskor engedélyt kértek a bebocsátásra, néha csak megálltak a ház előtt, vagy énekszóval végigjárták az utcákat. A villőzés harmadik formáját az jelentette, amikor a kislányok egyedül vagy ketten-hárman mentek el villőzni. Kezükben szalagokkal díszített kis fűzfaágat tartottak, s elénekelték a villőzéshez fűződő dalocskát. Rokonokat vagy szomszédokat látogattak meg, akiktől ajándékokat kaptak“ - fejtette ki a szakember.

Eltűnőben levő virágvasárnapi szokások a Zoboralján
Fotó:  Sipos Anna

A néphit varázserővel ruházta fel a villőfát, termékenyítő és gyógyító hatást tulajdonítva annak.

„A virágvasárnapi villőfa mágikus ereje leginkább a szaporodást és az apróállatok fejlődését segítette. A gazdasszonyok a villőfáról letört ágakkal megveregették a villőzők farát, s a következőket mondták: “Mind fírhez menjetek!“, majd a letört ágat eltették. Amikor kikelt az aprójószág, elővették, koszorúba hajlították, s azon keresztül átbújtatták a kis állatokat. Azután az ágacska egy részét meggyújtották, s az állatkákat a lángja fölött megfüstölték, hogy megvédjék a rontástól, szemmel veréstől, s elérjék, hogy erősek, ellenállóak legyenek“ – ecsetelte a további szokásokat.

Amely házakhoz nem mentek el a villőzők, kikicézők, ott a hiedelem szerint később nem tojtak a tyúkok. Voltak azonban olyan fukar gazdasszonyok, akik nem engedték be a villőzőket. Náluk a lányok csak annyit mondtak: “Ha nem tojnak a tyúkjaik, tojjanak a kakassaik!“.

Virágvasárnap a villőzéssel párhuzamosan a zoboralji Béden és Menyhén ún. keresztanya-választást is tartottak. Azt Menyhén hajujvározásnak, Béden pedig ulicskázásnak nevezték.

„Vasárnap délután a nagylányok kimentek a legközelebbi magas dombra, ahol a keresztanya-választás zajlott. A fiatalabb lányok a nagylányok közül kiszemeltek maguknak egy-egy keresztanyát; ezt a megbízást illett elfogadni. Béden egy-egy lánynak keresztvízi, bérma- és ulicskázásbeli keresztanyja is volt. Mindegyikükkel haláluk napjáig tartották a rokoni kapcsolatot. Nos, miután felértek a dombra, a nagylányok sorba álltak, a kisebbek eléjük guggoltak. A nagyok a kicsiket leterítették a kötényükkel, s elénekelték az e szokáshoz fűződő éneket: „Ulicska, ulicska, mako, mako ulicska. Újvári bíró, mit keresel itt? Lányodat! Melyiket? Szebbiket! Keskeny magasabbikat!“.

Az egyik nagylány az ének után odament minden kislányhoz, és megkérdezte a szeretője nevét. Ezután a kicsik apró kövecskéket szedtek össze, s azokat egyenként a nagylányok tenyerébe rakták e szavakkal: “Fele cipó, fele kenyír, fele pocik, fele bőr.“ A nagylányok egyenként visszaadták, mondván: “Ez muzika, ez mízeskalács, ez cúkor.“ Az utolsó kövecskét jó magasra dobták: „Ilyen magas ágya legyen az én keresztlányomnak, ha férjhez megy!“.

Miután megtörtént a keresztanya-választás, egymást keresztanyámnak, keresztlányomnak szólították, s rokonoknak tartották. A keresztanyára hárult a házasságra való lélektani felkészítés feladata: mikor a keresztlánya nagylánnyá vált, azzal kapcsolatban ő adott útbaigazítást, felvilágosítást neki“

– zárta tájékoztatását Sipos Anna, megjegyezve, hogy az ulicskázás szokása Béden a 20. század harmincas éveiben maradt el.

+6 kép a galériában
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.