Egy kéményseprő, aki korának egyik legnagyobb restaurátora lett – 200 éve született Storno Ferenc
A pályaelhagyás elsősorban a modern idők jelensége. Sokan vannak, akik idővel rádöbbennek, hogy az, amit tanultak, amiről mesterlevelük, diplomájuk vagy egyéb igazolásuk van már nem érdekes számukra, esetleg képtelenek megélni belőle, ezért pályaelhagyók lesznek és valami egészen másba vágnak bele.
A régebbi korokban ez nem volt annyira jellemző, különösen nem a valamilyen mesterséget űzők körében, talán ezért is lehet érdekes annak a férfiúnak az életútja, aki 200 esztendővel ezelőtt a ma már Ausztriához tartozó Kismartonban (Eisenstadt) született 1821. február 20-án. A keresztségben a Franz Storno nevet kapta, de nem szülővárosában nőtt fel, hanem a bajorországi Landshutban (ez ma már egy 73 ezer fős város), ahol édesapja kéményseprő volt és ő is a nyomdokaiba lépett, amikor elvégezte az ottani ipariskolát. Ugyanakkor már kis korától szívesen rajzolt és festett, közben titokban arra készült, hogy beiratkozik a müncheni képzőművészeti főiskolára. Apja azonban váratlanul elhunyt, a népes család nehéz anyagi helyzetbe került, ezért Franz Storno vándor kéményseprőlegényként igyekezett talpon maradni. Valamilyen titkos sugallatra 1845-ben egykori szülővárosa felé vette az útját és onnan Pozsonyba szeretett volna eljutni, de a sors másként akarta. 1868-ban papírra vetett életrajzában írja:
Sopronban szinte azonnal feltalálta magát, egy helybeli kéményseprő alkalmazta, sőt amikor három évvel később a mester elhunyt, Storno Ferenc vette át a vállalkozást, igaz ehhez az is kellett, hogy feleségül vegye az özvegyet, Langthaler Zsuzsannát (1824–1875) és felnevelje két fiát is. A munka mellett azonban a festés, a rajzolás és a régi épületek tanulmányozása töltötte ki leginkább az idejét. Soproni pártfogói jó érzékkel felismerték, hogy a derék kéményseprő mesternek nagy tehetsége van a képzőművészetekhez is, ezért lehetővé tették számára, hogy Bécsben dolgozhasson, közben autodidakta módon megtanulta mindazt, amire szüksége lehet. Napokat töltött egy-egy műemléképületben, ahol felméréseket végzett és lerajzolta a részleteket. Emellett különböző tárgyakat tervezett, amelyek tulajdonképpen az iparművészet műfajába voltak besorolhatók. Megbízták az egyik művészeti folyóirat illusztrálásával, és rajzolóként közreműködött több ausztriai kastély és a bécsi Stephansdom helyreállítási munkálatainál.
1853-ban Bécsben létrehoztak egy a középkori műemlékek kutatását és megóvását célul kitűző bizottságot, amelynek néhány évvel később Storno Ferencet külső munkatársává választották. Erre már Magyarországon is felfigyeltek, Rómer Flórisnak (1815–1889), a magyar régészet és műemlékvédelem egyik vezéregyéniségének ajánlására a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottsága 1863-tól rendszeresen ellátta feltárási és restaurátori feladatokkal. Szinte az egész országban megfordult, hogy felmérje, másolja le, és ahol lehetséges, restaurálja a középkori műemlékeket, valamint a templomokban található freskókat és festményeket.
Első útjai a Dunántúlra, Vas és Zala vármegyébe vezettek, később eljutott Horvátországba, Erdélybe és természetesen a Felvidékre is (Lőcse, Szepesváralja, Garamszentbenedek, Körmöcbánya, Besztercebánya). A helyreállítás és az átfestés során nem mindig ragaszkodott az eredeti megoldásokhoz, különösen a falfreskók és a megrongálódott oltárképek esetében szívesen alkalmazott egyfajta historizáló stílust, amiről feltehetően úgy gondolta, hogy jobban illik a 19. század második felének ízlésvilágához. Mindamellett ragaszkodott az eredeti formákhoz és ahol nagy felületek koptak le, azokat más műemlékeken megfigyelt részletek alapján igyekezett helyreállítani. Az 1870-es évektől már fiai is segítették a munkáját, bár eredetileg ők is a kéményseprő szakmát tanulták ki (ez afféle családi kötelesség volt), majd ezt követően végezték el a művészeti akadémiát. Ifjabb Storno Ferenc (1851–1938) különösen a felvidéki templomok díszítésében és restaurálásában jeleskedett (Bajmóc, Privigye, Garamszentbenedek, Muzsla temploma stb.).
Rómer Flóris sem feledkezett meg róla. Amikor 1877-ben kinevezték nagyváradi kanonokká, Storno Ferencet bízta meg a nagyváradi római katolikus székesegyház főhajójának és a püspöki palota ebédlőjének a kifestésével. A templom freskói mindmáig eredeti állapotukban láthatók.
Természetesen Sopronban is otthagyta a keze nyomát. Helyreállította a Szent Mihály-templomot, de műemléképületeket is restaurált. Kovács Gergely művészettörténész írja:
Storno Ferenc nagy műtárgygyűjtő is volt. Kezdetben festményeket, majd bútorokat és különböző régi használati tárgyakat vásárolt. Ezekkel rendezte be házának szobáit, sőt egyik-másik helyiséget ő maga festette ki reneszánsz vagy barokk stílusban. A házat 1872-ben vásárolta és nemcsak az ott felhalmozott képekről, bútorokról és tárgyakról nevezetes, hanem arról is, hogy ebben az épületben szállt meg 1482–1483 telén Hunyadi Mátyás király. Szenvedélye a fiait is megfertőzte, így Sopronban ma már turisztikai látványosságnak számít a Storno-gyűjtemény, amely az említett épület első és második emeletén kialakított múzeumban tekinthető meg.
Storno Ferenc látása az 1890-es évektől kezdett romlani, utolsó éveiben pedig már sokat betegeskedett is, ezért csak ritkán hagyta el a házát, szinte maga is műtárgyként üldögélt a festményekkel, órákkal, bútorokkal telezsúfolt dolgozószobájában. 1907. január 29-én hunyt el.
