Csakis tiszta forrásból
A rendelkezésre álló terjedelem közel sem elég ahhoz, hogy részletekbe menően bemutassunk egy negyed évszázada működő néptáncegyüttest, s annak élményekben, tapasztalatokban bővelkedő, gazdag történetét. Néhány kulcsfontosságú mozzanat felvázolásával próbáljuk megidézni a Juhász házaspár életművét, az idén jubiláló zselízi Kincsőt.
A kötelező sorkatonai szolgálat után Juhász Sándor egy ideig a Diószegi József által vezetett zselízi Borostyán tánccsoportot, majd – immár feleségével, Eszterrel közösen – a lévai Garam Menti Népi Együttest erősítette. Már akkor felmerült bennük egy zselízi tánccsoport kialakításának az ötlete, a hiánypótló kezdeményezés magvai azonban csupán a Mézes házaspárral, Zsuzsannával és Árpáddal történő találkozásuk után szökkentek szárba.
Huszonöt esztendő telt el azóta, hogy szoros együttműködésük gyümölcseként megalakult a csakis tiszta forrásból merítő Kincső Néptáncegyüttes,
amelynek hitvallását Juhász Sándor a következőképpen foglalja össze: tánccal, zenével hidat képezni magyarok, szlovákok, más nemzetiségek és a világban szétszóródott többi magyar között, ezt tartják a magyar hagyományok őrzése mellett a legfontosabb feladatuknak.
Amint arról Juhász Eszter is beszélt, az 1995 őszén megalakult zselízi Tiszta Forrás Alapítvány a város és az egész térség szellemi életének, kultúrájának fellendítése céljából jött létre – a népművészetet, a folklórt hívva segítségül:
– A 20. század közepétől a magyar nyelvterületen megszűnőben volt a természetes hagyományozódás. A társadalmat érintő kedvezőtlen folyamatok ellensúlyozásaként a megrendült, meglazult közösségi gyökerek erősítése, valamint a múlt értékeinek megőrzése, élő továbbvitele lehet a cél, mert a hagyománnyal rendelkező közösségnek nemcsak a teherbíró képessége nő, hanem a biztonságérzete, a világba vetett bizalma folytán pedig a megújulásra való képessége és a kreativitása is.
Első saját koreográfiájuk, a Gömöri táncok Hégli Dusán segítségével 1996-ban készült el, s mivel időközben egyre több és több gyermek csatlakozott az összetartó közösséghez, az óvodásokból és az alsó tagozatos kisdiákokból hamarosan létrejött az Apró Kincső.
Amikor 2001 őszén különvált a Kincső és a Mézesék alkotta Pengő zenekar, szinte borítékolható volt, hogy ezzel meg is pecsételődött a néptánccsoport sorsa. Juhászékat azonban nem olyan fából faragták... Néhány vállalkozó szellemű táncosuk – a népi hangszerekkel való behatóbb megismerkedés céljából – éppen általuk inspirálva kezdte látogatni Magyarország egyetlen olyan állami zeneiskoláját, az Óbudai Népzenei Iskolát, amelyben csak autentikus népzenét és népdaléneklést tanítanak.
– Tehetségesek és rendkívül tiszta emberek. Nyitottabb a lelkük a hazai fiatalokénál. Érezni bennük az akarást, a tudás megszerzésének és továbbadásának a vágyát. Boldogan tanítom a zselízieket – nyilatkozta korábban az Óbudai Népzenei Iskola brácsatanára, Túri András.
Eszter gyakran hangsúlyozza az ún. Kincsős Szülők Csapatának szerepét, s azt a tényt, hogy áldozatos, fáradhatatlan segítségük, támogatásuk és munkájuk nélkül nem nyertek volna el minden olyan – akár csoportos, akár egyéni – díjat és kitüntetést, amelyet amatőr néptáncos berkekben ki lehet érdemelni. Legyen szó akár a Šaffa Sarkantyúja országos szólótáncversenyről, a Gyermekcsoportok Országos Versenyéről, a Koreográfiai Szemléről, vagy az Eszterlánc Országos Gyermeknéptánc-fesztiválról, amelyen három alkalommal is arany sávos minősítést kaptak, sőt kiemelt arany sávot is kiérdemeltek.
A kincsősök közül többen a Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnázium néptánc tagozatán képezték tovább magukat, hogy aztán hivatásos táncosként vagy néptáncpedagógusként tevékenykedjenek. A budapesti Magyar Nemzeti Táncegyüttesből Molnár Sarolta, Csicsmann Dániel, ifj. Juhász Sándor és Juhász Bence Zsombor, a Magyar Állami Népi Együttesből Németh Rebeka, a pozsonyi Ifjú Szivek Táncszínházból pedig Horváth Mária, Kassai Zsuzsanna és a csoport tánckarvezetője, Gálik Gábor is a zselízi Kincsőben sajátította el az első tánclépéseket. A felsoroltakkal egyetemben az utóbb említett Gálik Gábor is örömmel és büszkeséggel tekint vissza a kincsős éveire:
– Számomra a Kincső az egész karrierem alfája és ómegája. Mindent, amit ma tudok és tanítok, ott alapozták meg, és ezért borzasztó hálás vagyok. Emellett egy nagy családot is kaptam, gondolok itt elsősorban a Juhász családra, és mindazokra, akikkel együtt táncolhattam a Kincsőben.
Kincsősnek lenni tehát olyan – fogalmazza meg Juhász Eszter –, mint a folyónak a meder: keretet szab az élet folyamának, viszont így messzebbre is lehet jutni.
Megjelent a Magyar7 2020/34. számában.
