Az aradi vértanúk emlékezete

Lacza Tihamér 2019. október 04., 23:15

A magyarok, éljenek bárhol is a világban a 170 éve történt gyászos aradi megtorlásról nem tudnak és nem is akarnak megfeledkezni és büszkék arra is, hogy az 1849. október 6-án kivégzettek között sok nem magyar származású is volt: osztrák, német, horvát, örmény, szerb, ami megerősíti a tényt, hogy a magyarok igaz ügyért harcoltak és az osztrákok csak az oroszok segítségével tudták fegyverletételre kényszeríteni Görgei seregeit.

Az aradi vértanúk egy 19. század végi festményen Fotó: Archívum
Az aradi vértanúkat egyfajta kultusz is övezi, a világhálón még arról is szólnak oldalak, hogy ki mit mondott közvetlenül a kivégzés előtt. Ezek az idézetek nem minden esetben autentikusak, viszont hozzáférhetőek a hadbírósági tárgyalásokon készült jegyzőkönyvek, ezekből kiderül, hogy ki milyen módon keveredett a szabadságharcba, de az is, hogy a honvéd vezérkar nem értett egyet a Habsburgok 1849. április 14-i trónfosztásával és sok esetben csak a környezetük fenyegetése miatt tartottak ki a magyar kormány mellett. Akadtak néhányan, akik több alkalommal is ki akartak lépni a szolgálatból, de ezt megtagadták tőlük.

Rendkívül érdekes például Lenkey János tábornok védekezése, aki azt igyekezett elmagyarázni, hogyan keveredett haza akarata ellenére lengyel földről huszárjaival és csatlakozott végül a honvédsereghez. (Erről a nemrég elhunyt Sára Sándor készített filmet 80 huszár címmel.) Lenkey egyébként nem lett a 13 aradi vértanú egyike, mert a bírósági tárgyalás során fokozatosan elborult az elméje és emiatt nem ítélkeztek felette, de embertelen körülmények között továbbra is fogva tartották az aradi várbörtönben, ahol 1850. február 8-án hunyt el.

Lenkey János Fotó: Archívum

A meghallgatások során a vádlottak azt hangoztatták, hogy ők kezdettől fogva a császár hűségén voltak (számosan közülük korábban a császári seregben szolgáltak tisztként), de esküt tettek a magyar kormányra is, amely V. Ferdinánd jóváhagyásával alakult meg. A helyzet akkor vált áttekinthetetlenné, amikor a lázadó Jellasić horvát bán megtámadta Magyarországot és ezt a bécsi udvar eltűrte, sőt Franz Lamberg személyében ideiglenes katonai főparancsnokot és nádort nevezett ki Magyarország élére, de őt a feldühödött pestiek meggyilkolták. A Jellasićot kergető magyar csapatok elérték a határt, de halogatták a további üldözést, pedig a Bécsben időközben kirobbant forradalom miatt az udvar elmenekült, és ha a magyar csapatok időben a felkelők segítségére sietnek, talán egészen másként alakult volna a történelem. A tétovázás oka elsősorban a magyar vezetés megosztottsága volt: sokan nem akartak szembe menni a „legitim” uralkodóval és mire Kossuth beleegyezett a támadás folytatásába, az osztrák seregek főparancsnoka, Windisch-Grätz herceg nagy létszámú sereget tudott Bécs mellé felvonultatni, amely egyrészt leverte a császárvárosban kirobbant felkelést, másrészt a schwechati csatában vereséget mért a lelkes, de tapasztalatlan magyar csapatokra. Az aradi vértanúk perében ez az 1848. október 30-i esemény volt a kiindulópont, innentől vették lajstromba a vádlottak tevékenységét. Persze az 1848/49-es magyar szabadságharc fontos momentuma volt, hogy az osztrákok képtelenek voltak diadalmaskodni a magyar honvédsereg felett, ehhez szükség volt a mintegy 200 ezres orosz hadseregre, amely hatalmas túlerőt biztosított Bécs számára és lényegében már akkor eldöntötte a szabadságharc kimenetelét, amikor belépett az ország területére. Nyilván jobban koordinálva a hadműveleteket a magyar csapatok még egy ideig ellenállhattak volna, sőt ha télig kihúzták volna, akkor az az oroszoknak is nagy gondot jelentett volna. De éppen az összehangoltság hiánya, a főtiszteket megosztó személyi ellentétek és torzsalkodások, az utasítások be nem tartása vezetett oda, hogy augusztus 13-án a diktátori hatalommal felruházott Görgei Artúr Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt. Ennek szimbolikus jelentőséget is szánt, hiszen így akarta a világ tudtára adni, hogy csak az orosz túlerő kényszerítette erre. Amikor ezt megelőzően a tisztikar tudomására hozta szándékát, már tisztában volt azzal is, hogy ezt a lépését miként fogják megítélni:

Előre látom, hogy talán milliók, az elvakultságtól vezetve vagy az országot sújtó határtalan nyomorúságot teljes egészében nem ismerve; azt a tényt, hogy mi segédeszközök híján polgártársainkat és jogaikat megvédeni gyengék vagyunk, nem mérlegelve – mondom, milliók árulással fognak vádolni. Talán már holnap fegyvert ad az elvakult gyűlölet egy életemre törő kézbe: mégis szilárd meggyőződésem követem, és a további vérontást károsnak ítélve arra kérem önöket, akikhez nem férhet a gyávaság vádja, hogy gondosan mérlegeljék javaslatomat, mely a szorongatott hazának legalább a békét hamarosan meghozhatja.”

Kossuth, miután átadta Görgeinek a teljhatalmat elmenekült az országból (sok politikus és katonatiszt is követte), aztán Vidinben megírta ama nevezetes levelét, melyben árulónak bélyegzi Görgeit és ezt a billogot a honvédsereg legtehetségesebb vezére évtizedeken át viselte, ahogyan azt meg is jövendölte.

A magyar fővezér azért is ragaszkodott ahhoz, hogy az oroszok előtt tegye le a fegyvert, mert úgy gondolta, hogy a cár majd jobb belátásra bírja a bécsi udvart és a számonkérés nem jár olyan véres következményekkel, ahogy azt néhányan már sejteni vélték. A fennmaradt levelek és dokumentumok azt tanúsítják, hogy az oroszok a feltétel nélküli megadás fejében közbenjárást ígértek Görgeinek, akit egyébként nagyra tartottak és elismerték a magyarok hősiességét is. Nem számoltak azonban a Bresciai hiénának nevezett Julius von Jacob Haynau táborszernaggyal, akit a császár a Magyarországon harcoló osztrák seregek főparancsnokává és teljhatalmú megbízottá nevezett ki. Őt módfelett bosszantotta, hogy a magyarok az oroszok előtt tették le a fegyvert, ráadásul az aradi várat is az oroszoknak akarták átadni. Bizalmas embereinek írt leveleiben egyrészt arra panaszkodik, hogy ez az egész mennyire deprimálja őt, másrészt magának szeretné tudni a diadalt:

Véget ért a magyarországi és erdélyi hadjárat és meghódoltatás, és megvan az a kellemes érzésem, hogy egyes-egyedül az én személyemnek köszönhető az ellenség megsemmisítése. A hadsereg és a történetírás feladata, hogy ennek a kijelentésnek az igazáról a valóságnak megfelelő ítéletet alkosson; jó lelkiismeretem és a diadal megnyugtat, olyan tetterővel vittem véghez mindent, minden vonatkozásban, amilyenre nem sok példa van a történelemben.”

– írja öntelten Karl von Schönhals császári altábornagynak.

Julius Jacob Haynau Fotó: Archívum

Az oroszokról, elsősorban a főparancsnok Paszkevics hercegről és Rüdiger tábornokról eléggé tiszteletlen hangnemben ír (Paszkevicsről egyebek mellett azt, hogy mindenütt harácsolt és hatalmas zsákmánnyal tér majd haza). Természetesen a hivatalos levélváltásokban ennek nincs nyoma, de ha már a győzelmet nem is tudta a maga számára elkönyvelni, a mérhetetlen bosszú lehetősége neki adatott meg és ő élt is vele. Görgeit ugyan nem tudta vérpadra küldeni, de a vele együtt fegyvert letevő főtisztek nagy részét, amint az oroszoktól átvette őket kivégeztette és emellett teljes vagyonelkobzásra is ítéltette.

Ormai Norbert Fotó: Archívum
 

Az aradi tizenhármak valójában többen is voltak. Már 1849. augusztus 22-én (mellesleg a születésnapján) Aradon felakaszttatta a csehországi születésű, de kétéves kora óta Magyarországon élő Ormai (Auffenberg) Norbert honvédezredest, aki Kossuth szárnysegédje volt. 1849 szeptemberétől elkezdődtek a perek az aradi várbörtönben. Kiss Ernő (1799-1849) és Vécsey Károly (1803-1849) ügyét külön tárgyalták, míg további 12 tisztet egy eljárás keretében hallgatták meg. Ők a következők voltak: Aulich Lajos (1793-1849), Damjanich János (1804-1849), Dessewffy Arisztid (1802-1849), Gáspár András (1804-1884), Knezić Károly (1808-1849), Láhner György (1795-1849), Leiningen-Westerburg Károly (1819-1849), Lenkey János (1807-1850), Nagysándor József (1803-1849), Poeltenberg Ernő (1808-1849), Schweidel József (1796-1849), Török Ignác (1795-1849). Gáspár tábornok végül elkerülte a kivégzést, ő „csak” tíz év várfogságot kapott.

Ő jegyezte fel később az ítélethirdetés kapcsán:

Olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. A kihallgatásoknál, amikor még remélték, hogy javítanak sorsukon, talán szelídeknek mutatkozának, de most: mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla.”

Haynau utasítására a Karl Ernst vezette törzshadbíróság eredetileg mindenkit kötél általi halálbüntetésre akart ítélni, végül négy elítéltnek „megkegyelmeztek” és a kivégzést golyó és lőpor általi halálra változtatták, mivel enyhítő körülménynek számított, hogy ténylegesen nem harcolt a császári csapatok ellen (Kiss Ernő altábornagy), vagy a császári csapatok előtt tették le a fegyvert (Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos), illetve csak a schwechati csatában vett részt (Schweidel József). A többieket felakasztották, mintha köztörvényes bűnözők lettek volna. A kivégzéseket 1849. október 6-án, a kora reggeli órákban hajtották végre. Előtte a vádlottak leveleket írtak szeretteiknek, végrendelkeztek és gyóntatópapjukkal is elbeszélgettek. A papok később írásban is rögzítették ezeket a perceket, de a kivégzésnél is jelen voltak, így eléggé hiteles beszámolók maradtak fenn a vértanúk haláláról. Először a golyó és lőpor által kivégzendők kerültek sorra. Kiss Ernőt az osztag elsőre nem tudta agyonlőni, ezért intésére néhány katona közelebb lépett hozzá és szétlőtte a fejét. Az akasztásokat valamivel távolabb hajtották végre, de nem számoltak azzal, hogy vannak magas termetűek is, akiknek a bitófa nem bizonyult elég magasnak, így sokat kellett szenvedniük. Damjanich János kivégzését bonyolította, hogy már hónapok óta el volt törve az egyik lába. Feljegyezték, hogy Vécsey Károlyt apja, Vécsey Ágoston császári tábornok kérésére hagyták utoljára, mert így akarta büntetni a „lázadók” oldalára átállt fiát. A kivégzetteket egész napra közszemlére tették, majd elföldelték őket a bitófák tövében. Később többüket a család kérésére vagy furfangos úton elszállították és méltó helyre temették.

Akiket golyó által végeztek ki: Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Schwidel József, Kiss Ernő (aradi vértanúk fala Kiskőrös) Fotó: Archívum

Akik a bitófán végezték (felülről): Aulich Lajos, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Knezic Károly, Leiningen-Westerburg Károly, Láhner György, Damjanich János, Vécsey Károly (aradi vértanúk fala, Kiskőrös) Fotó: Wikipedia

Kivégeztek Aradon egy további tábornokot is: Kazinczy Lajost, a jeles irodalmár és nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát. Az ő tárgyalására csak később került sor és 1849. október 25-én lőtték agyon az aradi vár sáncárkában. Volt még egy nem sokat emlegetett Aradon kivégzett honvédtiszt: Ludwig Hauk (1799–1850) alezredes, akinek a bécsi udvar meg akarta kímélni az életét, de Haynau szembe szegült a kéréssel és 1850. február 19-én agyonlövette.

Kazinczy Lajos Fotó: Wikipedia

Képgalériánk:
Batthyány Lajos Fotó: Wikipedia

1849. október 6-án még valakit kivégeztek, de őt Pest-Budán, ezért nem sorolják az aradi vértanúk közé. Batthyány Lajosról, az első magyar miniszterelnökről van szó, akinek még csak a felségárulás vádját sem tudták felróni, hiszen már 1848 október elején lemondott hivataláról és nem vett részt a további eseményekben (ráadásul 1849 januárjától fogva tartották).

0 HOZZÁSZÓLÁS