Aki visszafelé követi az ősök lába nyomát

A népdalok hasonlósága a közös eredet, az ősrokonság bizonyítéka, állítja a Fülekről származó népzenekutató, dr. Agócs Gergely, aki nemrég, augusztus 20-a alkalmából, a hagyományos népi kultúra terjesztéséért és továbbéltetéséért megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet. 

Eredendő szakmád a néprajz, ezen belül a népzenekutatás. A Hagyományok Háza tudományos munkatársaként a hagyományos műveltség társadalomra gyakorolt hatását is vizsgálod.

Tágabb értelemben arról a társadalomvizsgálatról van szó, amely térben és időben keresi a válaszokat a mai kérdésekre, viszont időben csak visszafelé tudunk kutakodni, hiszen a jövőt nem ismerjük. A társadalom történetét pedig átszövi a hagyományos műveltség, amelynek szerepét nagyon kevesen vizsgálták a maga helyén.

Mondanál erre egy példát?

Arra például, hogy miért olyan sikeres ma Európában a mediális és a politikai manipuláció, van egy néprajzi magyarázatom. Azért, mert a társadalmak hihetetlenül lebutultak. Elvesztették a hagyományos műveltségüket. A társadalom valamikori legnagyobb tömege, a parasztság többrétegű, komplex műveltségű rétegnek számított. A nők például elejétől a végéig ismerték a textília, majd a kész ruházat előállításának technológiáit. Az olcsó konfekció megjelenésével erre a tudásra már nem volt szükség. A mai gondoskodó, szolgáltatásokkal teli környezetben az ilyen komplex műveltség már fölösleges a boldoguláshoz. Műveltség, döntéshozatal, értékítélet. Aki ezekkel nem edzi az elméjét, egy idő után képtelen lesz az egészséges mérlegelésre. Annak döntéseire a média, vagy éppen a politikai demagógia manipulatív befolyást tud gyakorolni.

A társadalmaknak a hagyományos műveltség hiánya miatti elbutulása szándékosan fenntartott folyamat, vagy a civilizáció természetes velejárója?

Ez egy bonyolult áttételek útján megvalósuló, de mindenképpen irányított, érdekek által vezérelt folyamat. A globalizáció nem a történelem tehetetlenségi erejének következménye, hanem az egyes gazdasági szereplők üzleti érdekeiből fakadó tudatos manipuláció. A fogyasztói társadalom lebutított közege vevő a nagyhangú véleményformálók üzeneteire. Akinek viszont van értékítélete, arra nem lehet rákényszeríteni a selejtet. Se a kultúrában, se a kereskedelemben és a közéletben sem.

Manapság, ha valaki egy vitában állást foglal, gyakran nem a saját véleményét képviseli, hanem valamelyik oldalt élteti, vagy éppen szapulja. Ritka kivétel, aki saját autonóm véleményével rukkol elő.

Manapság sokan úgy gondolkodnak, hogy a véleménynyilvánítás kockázatos. Veszélyforrásnak számít. A véleményed bármikor ellened fordítható, így azok sikeresek, akik értelmesen hallgatnak, vagy ha már beszélnek, azt úgy teszik, hogy közben nem mondanak semmit. Én ilyen sekély sikerekre nem vágyom.

A szakmaiság, a sikeres, tartalmas munka megvédheti az embert?

Sajnos, úgy tapasztalom, hogy egyre kevésbé. Ma nem az a fontos, ki mit tud, hanem hogy ki mit tud magáról elhitetni. Hiába törekszünk a saját szakmánkban is a minőségre, ha a népművészetet a szórakozás-szabadidőtöltés tevékenységei közé sorolják, azzal, hogy van, akit a népzene érdekel, van, akit a popzene, és így tovább. Pedig a hagyományos műveltség fontos többlettartalmakat hordoz. Mi ezzel gazdagítjuk a világot, az összes többi művészeti irányzat, illetve szórakoztatóipari műfaj teljesítménye külföldi előképekre vezethető vissza.

Mit gondolsz a multikulturalizmusról?

A multikulturalizmus idealisztikus elképzelésből fakad. Olyan ideológia, amely azt sugallja, hogy az egymástól függetlenül kialakult kultúrákat képviselő csoportok tartósan, békésen tudnak élni egymás mellett. Ahol létrejött a rendkívül sok irányból érkezett társadalmi komponensek ilyen mozaikszerű képe, ott az egyes csoportok nem tudták megtartani a saját, eredeti kultúrájukat, hanem a korábbi kulturális beidegződéseik döntő részét feladó tömegek társadalma jött létre. A másik lehetőség a párhuzamos társadalmak létrejötte. Sok példa bizonyítja, hogy ebben az esetben a fennálló kulturális különbségek folyamatos feszültségforrást jelentenek.

Miben látod a felvidéki magyarság létszámcsökkenésének okát?

Az, hogy az 1991 és 2011 között eltelt 20 évben a szlovákiai magyarok száma 20%-kal csökkent, ijesztő adat. A csökkenés egyik legfontosabb oka gazdasági. Elsősorban azok morzsolódnak le, akik számára fontosabbak az új márkaidentitások, vagy akik annak alapján döntik el az etnikai identitásukat, hogy hol magasabb az átlagjövedelem. A másik tényező Magyarország negatív nemzetközi megítélése. Ráadásul egyes felvidéki sajtóorgánumokban egyre gyakrabban lehet találkozni Magyarország-ellenes állásfoglalásokkal. Ez sokakat elbizonytalanít, hiszen az ilyen üzenetek kódoltan azt sugallják, hogy nem rang magyarnak lenni.

Magyarországon élsz, a munkád Budapesthez köt. Nem érzed úgy, hogy emiatt esetleg kétségbe vonhatók a kompetenciáid a felvidéki történésekkel kapcsolatban?

Nem. Ugyanis az állandó lakhelyem Fülek, szlovák állampolgár vagyok, ahogy a feleségem és a négy gyermekem is. Ugyan Magyarországon élek, de a népszámlálási adatokat Szlovákiában gyarapítom. Amikor Budapestre jöttem tanulni, rá kellett döbbennem, hogy az itteni archívumok, könyvtári gyűjtemények és adattári állományok ismerete, használata nélkül lehetetlen a magyar hagyományos műveltség kutatása.       

Már kamaszkorodban kazettás magnóval jártad a falvakat, és népdalokat gyűjtöttél. Azóta, négygyerekes apaként is rendkívül tevékeny vagy.

Az első helyen most is a terepkutatás, a gyűjtés és az értékmentés áll, illetve ezek tudományos feldolgozása és az ezen alapuló publikálás. Nemrég jelent meg például Pál István, az utolsó hagyományőrző magyar dudás, nógrádi pásztorember meséit tartalmazó könyvem. A kutatás mellett fontosnak tartom az ismeretterjesztést és egyfajta alkalmazott folklorisztika keretében a tudományos eredmények társadalmi hasznosulását is. E célokat szolgálja a Fölszállott a páva, amelynek nemcsak zsűritagja, hanem a kezdetektől fogva a Hagyományok Háza részéről a szakmai vezetője is vagyok.

Ezenkívül jelentős az előadóművészi tevékenységed, hiszen zenei szólistaként, mesemondóként és a Fonó Zenekar frontembereként járod a világot, rangos fesztiválokon és koncerttermekben szerepeltél Mexikótól Ausztráliáig, Tajvantól Dél-Afrikáig.

Egy sor előkelőnek számító eseményen és helyszínen léptünk a színpadra szerte a világban, de Magyarországon és a határon túli magyar régiókban is szoktunk koncertezni. Halkan megjegyzem, minél kisebb faluban, annál felemelőbb utóérzésekkel.

Van még egy vetülete a munkádnak, az oktatás.

Több egyetemen – ELTE, Zeneakadémia, Miskolci Egyetem – tanítottam óraadó tanárként, most a Debreceni Egyetemnek vagyok főállású munkatársa. Azért vállaltam személyes oktatói szerepet, hogy a folklorisztika elméleti, illetve a táncházmozgalom módszertani eredményei általam is megjelenhessenek a pedagógusképzésben.

A Vigadóbeli hangverseny, az Atyai ág egy hosszú kutatómunka gyümölcse.

Amikor ösztöndíjasként dolgoztam az MTA Zenetudományi Intézetében, a millecentenárium alkalmából számtalan forrást publikáltak a honfoglalás korának írott anyagaiból. Akkor kezdtem el érdeklődni a Kaukázus északi előterének hagyományos népzenei kultúrája iránt, hiszen ha a honfoglalók ide vezető lábnyomait követve elindulunk visszafelé, ez a legtávolabbi biztos pont, ahova eljuthatunk. Mindent, ami azelőtt volt, sűrű köd borít. 2000 óta hat nagyobb kutatóexpedíciót szerveztem oda, utóbbi néhányat Somfai Kara Dávid turkológus kollégámmal együtt. Tudományos szempontból a legfontosabb, hogy olyan szoros zenei rokonságra derült fény, amilyenre még Kodályék sem gondoltak. A karacsájok és balkárok népzenéje 35-40%-ban, a nogajoké pedig közel 70%-ban mutatja a magyar népzene morfológiai jegyeit. Vagyis az ottani dallamok nagy része a magyar népzenében is fellelhető dallamtípusok érvényes változatainak számít. Ezt a zenei rokonságot volt hivatott felmutatni az Atyai ág című koncertünk. És ez a produkció is a feltárt, majd kielemezett értékek közreadását, hasznosulását kívánta szolgálni.