Zene szárnyán a gépészettől a helyszínelésig
A nagymegyeri Petőcz László, vagy ahogy sokan ismerik, „Oscar”, a helyi gimnázium elvégzése után a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán szerzett gépészmérnöki oklevelet, majd egy szövetkezeti kitérő és egy autóiskolában eltöltött év után stabil munkahelyet keresett. 1994 decemberében a dunaszerdahelyi rendőrséghez került nyomozóként, 1998 óta pedig rendőrségi kivizsgáló. Ez is egy érdekes téma lenne (de erről talán majd legközelebb), életét azonban már a gimnáziumi évei óta végigkíséri a zene, jómagam is zenészként ismertem meg. Most is ilyen minőségben válaszolt kérdéseimre.
Mikortól datálódik a zenével való kapcsolatod?
Az első komolyabb impulzus középiskolában ért, a nagymegyeri gimnáziumban már kapcsolatba kerültünk olyan zenekarokkal, mint a Piramis, az Omega, a Skorpio, később az Edda művek. Összeültünk a haverokkal, s akinek voltak lemezei, azokét hallgattuk. Akkor már mindenféle ismerősökön keresztül hozzá lehetett jutni a legújabb külföldi lemezekhez is, főleg Magyarországról. Én leginkább a magyar zenéket kedveltem, azok közül is az Omegát. Akinek meg volt lemezük, attól elkértük és átmásoltuk kazettára. Harmadikban már igényünk lett egy zenekar alapítására is. Ekkor kezdtem el pengetni a gitárt.
Előkerültek mindenféle csöves rádiók a padlásról, pincéből, amikre rákötöttük az Iris gitárokat, a mikrofont és „toltuk”, ameddig bírtuk.
A pionírházak akkoriban fel voltak szerelve elektroncsöves, 2 csatornás Tesla Mono 50-es erősítőkkel, erre egy gitárt és az éneket már rá lehetett kötni. Ezeket általában Delicia hangfalakkal egészítették ki. Annak idején a gimiben egy iskolai rendezvényen egy koncertet össze is hoztunk, és úgy örültünk, mint majom a farkának. Ennek az alkalmi formációnak nemes egyszerűséggel az volt a neve, hogy Na mi újság, Wagner úr Group, rövidítve NAMUWUG (megj.: nevetés). 1982-ig voltam gimis, aztán negyedikben már mindenki az érettségivel foglalkozott, majd mindenki elkerült az ország különböző részeire. Jómagam nyitrai főiskolás lettem. Akkor is évente voltak diákbálok a „mezősulin” és akkor indult be a Gímesi Művelődési Tábor is, amelyet Szarka Tomiék kezdtek el. Abban az időszakban járt Tomi pedagógiára. A mezőgazdasági főiskola bálja kultúrblokkal indult, amelyben minden alkalommal fölléptem, előadtam egy magyar, egy szlovák és egy angol szerzeményt.
Augusztus elsején be kellett rukkolnunk, s mire egy hónapra rá jöttek a „kadétok”, addigra bennünket már kiképeztek, szakzsargonnal élve „készeknek” kellett lennünk, ugyanis én ott egy katonai gimnáziumi tanár voltam, vagyis azt csináltak belőlem. Technikai tantárgyakat oktattam, azaz a főiskolának köszönhetően én ott az elején sem voltam „csicska”. Ott is hasonló kulturális élet zajlott, mint a főiskolán, amelybe természetesen bekapcsolódtam. Kultúrrészleg is volt és diákok alkotta működő zenekar. Az ott szolgáló abszolvensek közül aki konyított kicsit a zenéhez, az ennek a zenekarnak az útját egyengette, ha kellett, közéjük állt. Így voltam ezzel én is. A gimnáziumi kultúrklub technikailag közepes felszereltségű volt, de arra elég, hogy játszani lehessen a hangszereken és a „hangcuccon”. Ott is volt egy kulturális verseny (armádna súťaž umeleckej tvorivosti), amelyen színtén részt vettük, fellépési lehetőségnek nem volt rossz. Miután közvetlenül a rendszerváltás előtt leszereltem, a nagymegyeri tsz-ben dolgoztam. Ekkor indult be már egy kicsit komolyabb szinten a zenélés.
Ekkor kerültél kapcsolatba a Perseus zenekar tagjaival?
Az már a rendszerváltozás után történt. 1991-ben a régi Perseus zenekar énekese, Méri László (művésznevén Lata) szólított meg, hogy lenne-e kedvem vele zenélni. Összeállt egy öttagú zenekar Spartacus néven, de azzal csak bálokban játszottunk, tehát vendéglátós együttes volt. Persze akkoriban még rock számok is mentek a bálokban, tehát ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elkezdtünk tisztán mulatós zenét játszani. Azonban a 90-es években valóban kiszorultak az ilyen helyekről a rockosabb muzsikák. A Spartacus nem volt hosszú életű zenekar, ugyanis egy másik báli csapat, a Komáromi-járásban tevékenykedő Melodic is éppen feloszlott, s két ottani zenekartag, Jányi Gyuri dobos és Szeder Sanyi basszusgitáros a billentyűsünket, Kartai Ervint és engem átcsábítottak. A Melodic természetesen élőben muzsikált, s akkoriban rengeteget játszottak, a Tany–Nemesócsa–Ekel vonalon szinte minden szombaton találkozhattunk velük valamilyen mulatságon, bálban vagy esküvőn.
Tehát közösen összegyakoroltunk egy báli repertoárt és 1991-től Royal Tánczenekar néven a régi Melodic romjain négyen nekiálltunk a muzsikálásnak. Jányi György dobolt, Szeder Sándor basszusgitározott, Kartai Ervin billentyűzött és jómagam gitároztam. Rajtam kívül Sanyi és Ervin is énekeltek.
Pár évig működtünk ebben a felállásban, de aztán a triók, a duók és az egytagú „zenekarok” elkezdték kiszorítani a nagyobb csapatokat. Ebbe mi is belepottyantunk, Ervinnel duóban játszottunk a 90-es évek közepétől. Péntek-szombatonként játszottunk, de nemcsak bálokban és lagzikban, hanem éttermekben, kávézókban is. Amikor „bejöttek” a szekvenszerek, az nemcsak arról szólt, hogy valaki megszerezte az alapokat és benyomta a gombot, hanem a zenei tudás mellett el kellett sajátítani egy kis számítógépes gondolkodásmódot is. Ez főleg a billentyűsök feladatköre volt. Két ember természetesen nem tudja megoldani egy komplett zenekar megszólalását zenei alapok nélkül, de a repertoár jelentős része olyan volt, amit élőnek is lehet mondani, mivel az élőben megszólaló gitár mellett a billentyűs a zenei alaphoz bal kézzel a „kilókat”, jobb kézzel pedig a szólókat adta hozzá.
1994-ben jött egy fordulat...
Igen, akkor ugyanis egy másik zenész barátom, egy képzett muzsikus, Salgó Ferenc (aki a Perseus egyik utódzenekarának, a PF 88-nak volt a billentyűse), csábított maga mellé, és egy énekesnővel, hárman, összeállítottunk egy új repertoárt. Ekkor egy olyan időszakot éltem át, amelyre szeretettel és szívesen emlékszem. Szintén hasonló helyeken játszottunk, de három hónapot a csölösztői Kormorán szálló éjszakai bárjában, a Lagúnában is muzsikáltunk, ahol általában pozsonyiak zenéltek, köztük olyanok is, akik külföldön muzsikáltak. Amikor éppen otthon voltak, akkor bejelentkeztek és az akkori igazgató egy hónapig lehetőséget adott nekik. Mi viszont csallóközi „gyerekekként” kerültünk oda, és egy nagyon jó kollektívába csöppentünk. A három hónap Salgó Feri mellett jó iskola volt. Mellette tanultam meg rendesen vokálozni és mindenféle harmonizációs dolgokat. Játszottunk még a komáromi Európa szálló éjszakai bárjában, de Feri utána külföldre ment, és az elkövetkező éveket Németországban, Svájcban és Ausztriában töltötte. Ekkor már a rendőrségnél dolgoztam, úgyhogy annyira ezt már „nem ehettem nagy kanállal”.
Mikortól kezdtél el dolgozni a rendőrségen?
A rendőrségnél főiskolásokat kerestek, én meg egy spontán ötlettől vezérelve jelentkeztem. Aztán ott maradtam. 1994 december elsején léptem be, úgyhogy lassan már ennek is 30 éve.
Azt el kell mondanom, hogy nagyon jó kollektívákban dolgoztam, ami a jelenre is érvényes. Ha az embernek normális a viszonya a kollégákkal és a főnökséggel, akkor nem is érzi tehernek a munkáját. Itt ugyanis soha, egy másodpercig sem volt veszélyben az, hogy én mellette zenélek.
Nyilván alávetem magam a szolgálati rendnek, de ha valamilyen lekötött koncertem van és azt előre jelzem, mindig tudunk olyan megoldást találni, hogy az mindenkinek jó legyen. Mindenki tiszta lappal játszik és ezt nagyon értékelem. Olyan is előfordult, hogy a kollégák eljöttek megnézni, ahogy muzsikálok. Ervinnel pár évig folytattuk a zenélést, játszottunk szülinapokon, bálokban, klubokban, lagzikon, a Republic Repül a bálnájától kezdve Toto Cutugnóig mindent. Ekkor jöttem rá például arra is, hogy a hangomhoz mennyire passzolnak az olasz slágerek. Olyat is csináltunk, ha a megrendelő elfogadta, hogy vittünk magunkkal egy harmonikást, nevezetesen Sárközi Bélát Nagymegyerről. Ervin és én megoldottuk a rendezvény „táncos” részét, s amikor mi abbahagytuk, akkor Béla felállt és harmonikázott, ha kellett, az illető fülébe is... Ilyenkor játszott vagy tíz percet. Amikor abbahagyta, megint felálltunk, játszottunk és ment a tánc. Olyan is volt, hogy együtt játszottunk.
Azt hallottam, hogy egy komoly művész is muzsikált veletek.
Cseh Tamásnak hívják ezt a művészt és természetesen nem a magyarországi gitárosra kell gondolni, hanem a mi, felvidéki Cseh Tamásunkra. A brácsaművész természetesen még nagyon fiatal volt, amikor velünk játszott, de akármilyen számot adtunk elő, ő mindegyikhez hozzá tudta tenni a saját részét, lehetett az popzene, népzene, magyar nóta, modern zene, mulatós, külföldi vagy magyar, mindenbe bele tudott simulni.
Lassan elérkezünk a 90-es évek végéhez...
Ervinnel pár évig folytattuk a zenélést. Közben baráti kötelékek fűztek az 1997-ben megalakuló Big Man Band legénységéhez is, hiszen legtöbbjüket még az alapiskolából ismertem. Amikor Katona Bandiék elkezdték a Total Chaost, mi már mint közönség, mint rajongók, részt vettünk a koncertjeiken. Robiék megnyitották a Fantázia éttermet és a fa kocsmát, a Big Man Pubot, s a pub, illetve nyáron a terasz hirtelen olyan felkapott hely lett, hogy este 8 órakor már az egész udvar tele volt, nem lehetett leülni, pedig 200 férőhelyes volt. Michnya Robi, a zenekarvezető-tulajdonos meghívott oda játszani. Egy billentyűssel felváltva zenéltünk ott. Ugyan nem értem rá mindig, de két hónapon át ott minden áldott nap zene volt. Akkoriban Nagymegyeren megjelentek olyan énekesnők (Pálffy Mónika zongoratanárnő illetve Sándor Tímea), akik olyan szinten tudtak billentyűzni, hogy le tudtak játszani egy egész bált... Például eljátszották billentyűn a Monti csárdást is. A Pálffy családnál mindhárom testvér (Laci, Gábor és Mónika) zenélt. Régen a szapi csárdában muzsikált Mónika és Laci, akikkel szintén játszottam néha.
Nagymegyeren voltak jó formációk és ügyes zenészek, akik megállták a helyüket a vendéglátóiparban és jó volt velük játszani is.
Úgy folytatódtak a dolgok, hogy 2000 után egy ideig a volt második feleségemmel, Lubinszky Mónikával játszottam, de közben egyre többet kezdtem el forgolódni a rockerek mellett és között. Sokukkal összebarátkoztam, s mivel olyan felszerelésem volt, ami meg tudott szólalni, így páran közülük meghívtak hangosítani.
Majd jött a Last Blues Band, igaz?
Igen. Megszólítottak a régi Last Blues Band tagjai, hogy nem volna-e kedvem együttműködni velük (ekkor már Molnár Pali és a lánya, Marika is a zenekar tagjai voltak), s én akkor rábólintottam. Egyrészt a mai napig tartó jó barátság alakult ki a tagokkal, másrészt pedig elkezdődött egy olyan időszak, amikor sok új emberrel ismerkedtem meg, nevezetesen veled is. Emitt-amott még elmentem egy-két bálba is játszani, de azt a fajta zenét fokozatosan leépítettem. A Last Blues Band volt az a zenekar, ahol ugye saját dalokat is játszottunk. Nem kevéssel utána történt, hogy a banda zenekarvezetője, Tornóczi Tibor új utakra lépett és a Históriához csapódott állandó vendégzenésznek (azóta újjászervezte a Last Blues Bandet, de egy tragikus haláleset miatt újra szünetel a zenekar). Mi még folytattuk egy kis ideig, sőt, még Milada Egrecká is visszatért a zenekarba és egy rövid időre Vígh Zoltán „Kennedy” is a King Size-ból. Nagyjából 2003 és 2010 között zenéltem a Last Blues Bandben, de ezt talán Kulcsár Laci, a dobos jobban tudja. Milada és Zoli közben megalakították a NowEmber zenekart. A Big Man Band, a King Size és a Last Blues Band lényegében baráti zenekarok voltak.
Ekkortájt egy számomra nagyon kedves és fontos időszaka zajlott az életemnek, ugyanis Petra lányom elhatározta, hogy csatlakozna a felvidéki zenésztársadalomhoz, amit természetesen örömmel fogadtam. A vendéglátós időszakom utolsó éveiben így együtt zenéltünk, együtt alkottunk, és mindenben az első számú támaszommá vált. Természetesen ott volt a Vox Megere megalakításánál és az elkövetkező évek fellépéseinek szervezői és alkotói munkálatainál. Ő megmaradt a szórakoztató műfajnál is, napjainkban tagja szűkebb hazánk egyik legsikeresebb ún. lagzis zenekarának.
Ha már szóba került a Vox Megere, gondolom, a barátságok nyomán jött létre az a formáció is.
2011-re megérett egy olyan gondolat, hogy csináljunk egy nagy zenei fúziót és játsszunk együtt is. Ekkor született meg a Vox Megere a Big Man Band, a King Size és a Last Blues Band egyes tagjaiból. Március 15-ére, az első fellépésünkre összeállítottunk egy emlékműsort az ünnephez passzoló tematikájú dalokkal, melyek mellé szavalatok is jöttek. Csatlakozott hozzánk Zakál Gyula barátunk, aki Pro Urbe-díjas amatőr versmondó és színész. Tehát a Vox Megere mindig a magyar nemzeti ünnepek alkalmával aktivizálta magát, mert a zenekar ilyen céllal jött létre. Az első fellépésre őrületes lelkesedéssel készültünk négy énekesnővel.
Csak érdekességképpen mondom, hogy Lábszky Olivér, a História frontembere pont akkortájt hozta össze a Lyukas Garas nevű projektjét, némileg hasonló célzattal, az is egyfajta felvidéki „supergroup” volt, amelynek muzsikusai magyar előadók dalait játszották.
Igen, természetesen emlékszem erre. A mi esetünkben aztán letisztult a zenekar, kialakult egy mag, ami köré egyes alkalmakkor mindig csapódtak valamilyen zenészek. 2012-ben például a Big Man Band és a Last Blues Band frontemberei is hozzánk csapódtak (Michnya Robi és Tornóczi Tibi), továbbá a LBB dobosa, Kulcsár Laci, aki énekesként is számításba jött a projektnél. Ilyen minőségben is szívesen és örömmel jött. Az ekecsi ParanoiD zenekar frontembere, Ivancsik „Isö” Sándor és a gitáros, Vörös Attila is szerepelt (aki az első házasságomból a keresztfiam, nagyon ügyes legény) az Üzenet haza (Kormorán) című dalban. Ez tényleg egy össznépi megmozdulás volt, ami a legnépszerűbb videómegosztón is megtekinthető.
A Vox Megere előadásainak nagy százalékát a Kormorán zenekar dalai alkották, s ezek mellé még válogattunk nemzeti vonatkozású kompozíciókat. Nemcsak nemzeti rockzenekarok felvételeire kell gondolni, mert a Tolcsvay László-féle Nemzeti dalon kívül játszottuk mondjuk a Beatrice Utálom az egész XX. századot, továbbá az East 1956 című szerzeményeit is.
Azonkívül, hogy a környékbeli zenekarok közül meghívtam a barátokat, a Bárdos Lajos Vegyeskar 30-40 tagja és az alapiskola alsó tagozatának énekkara felsorakozott mögöttünk és a refrénbe ők is bekapcsolódtak. Jó volt látni, hogy ők is nagyon lelkesek voltak. Csináltattunk nekik egyenpólót is, amiben felléptek. Több alkalommal szerepelt velünk Dobsa Fodor Mónika és Dobsa Tamás, akik néptáncukkal gazdagították a produkciót. Szép emlékek vannak tehát erről az időszakról. Akkor még szinte mindenhol ment a Magyar dal napja, és minden évben meghívták a zenekart a magyarországi Zsirára. Az ottani bentlakásos szociális otthonban léptünk fel, ahol ilyenkor felállítottak egy színpadot, kinyitották a nagyközönség előtt az intézetet és mindenki örült bent és kint is. Nem is tudom, hogyan találtak ránk, de akkor sokakkal nagyon jó, baráti kapcsolatok alakultak ki, amelyek a mai napig tartanak. Természetesen ez a formáció nem az anyagiakról szólt, mert általában tíz-tizenketten voltunk a színpadon. Ebben az esetben még egy 1500 euró is úgymond baráti összegnek számítana, mert a bandatagoknak alig maradna ebből egy százas. Azonban természetesen nem is várjuk el, hogy ekkora összeget kifizessenek, mert ez nem arról szól, ezt már az elején megbeszéltük. Profi szinten ennek még a tízszeresét is elkérik egy megaprodukció alkalmával, de ismétlem, a mi esetünkben még 1500 euró körüli összeget, sőt, ahhoz közeli összeget sem kérhetünk el.
Az utolsó koncertünk, ha jól emlékszem, 2019-ben volt.
A Vox Megerével párhuzamosan elindítottál egy új projektet is...
Ketten Varga Mónikával 2014-ben megalapítottuk a Kalandor zenekart, amellyel főleg szintén nemzeti ünnepeken játszunk, amikor kisebb produkciót kérnek. Mindketten énekelünk, én gitározom, ő pedig különféle ütős hangszereket, dorombot és kazoo-t szólaltat meg. A Kalandor zenekar akusztikusan lép fel. A repertoárunk sokkal vegyesebb, mert az LGT-n, a Republicon vagy a Tankcsapdán kívül akár Noxot vagy Balkan Fanatikot is játszunk, de alkalomadtán külföldi vagy szlovák dalokat is eljátszunk. Ilyen alkalmak például a nyárasdi fürdőben való fellépések, ahová szintén egy baráti kapcsolatnak köszönhetően jutottunk el. A fellépéseinken olykor dobgépet is alkalmazunk aktív módon, a zenét színesítjük vele bizonyos pillanatokban.
Volt egy olyan karácsonyi akció, amelyet a Mórkomp elvállalt, viszont nem érezték a repertoárjukat olyan nagynak és szélesnek, hogy egyedüli zenekarként lépjenek fel, ezért megkértek bennünket, hogy csatlakozzunk hozzájuk.
Én ragaszkodtam ahhoz, hogy a koncert végén valamit közösen is előadjunk. Ez 2016-ban történt, s innentől a Mórkomp és a Kalandor elkezdett együttműködni, ami nagyjából két évig tartott. Ez volt a Kalandor Plusz zenekar. Ebben a bővített felállásban (hegedű, bőgő, gitár, ütőhangszerek, dobgép) is vállaltunk különféle fellépéseket. Nagyon érdekes fúzió jött létre. A karácsonyi fellépésekre általában mindig meghívok pár barátot, főleg Ollé Gyulát a Big Man Band gitárosát és Mura Tibit, akik egyébként abban az Átjáróház nevű zenekarban játszanak, amelyet az ex Last Blues Band-tagok hoztak létre. A nagymegyeri Plauter Kúriában minden évben van két alkotótábor. Egyiket Mikóczy Dénes, a másikat Plauter Péter szervezi. Mindketten a barátaim, akik elhívtak bennünket, hogy zenéljünk a művészeknek. Itt aztán újabb barátságokat kötöttünk, amelyeknek köszönhetően eljutottunk még Lendvára is. Magyarországon is sok helyen játszottunk, például az egyik művész fiának a lakodalmán. A Covid azonban sajnos itt is átírta a dolgokat.
Amerikában is muzsikáltál...
A Históriából Lábszky Olivér jött egy igen váratlan, érdekes ajánlattal. Fölvette a kapcsolatot Los Angelesben egy szórakozóhellyel, és 2018 áprilisában megszervezett néhány fellépést az USA-ban, magyar közönségnek. Ezt egy kirándulásnak, kalandnak fogtuk fel, ami nagyon jól sikerült. Olivér repertoárját játszottuk, őt kísértem, amiért tisztelettel és köszönettel tartozok neki.
