Versek és dallamok szárnyán

Hogy emlékszik a kezdetekre?

Egy szakkörben kezdtem gitározni, miután kikönyörögtem a szüleimtől az első hangszeremet. Eltelt néhány év, mire tűrhetően tudtam variálni az akkordokat. Autodidaktaként tanultam a zenélést, sok gyakorlással, úgy, hogy a rádióban hallott zenéket igyekeztem magam is eljátszani. Később Érsekújvárban komolyabban kezdtem tanulni a gitározást édesapám egy kollégájánál. Ennek az lett az eredménye, hogy a gitárkíséretet sikerült elég jól elsajátítanom, és kamaszkoromban az unokatestvéremmel, Zsapka Zsolttal kezdtünk zenélgetni. Saját dalokat is írtunk, majd megzenésítettük Tompa Mihály A gólyához című versét, amivel beneveztünk a Kaláka Fesztiválra. Ott találkoztunk komolyabban a verséneklő műfajjal, ami újabb lökést adott számunkra.

Ennek köszönhető a Kor‑Zár létrejötte is?

1989‑ben született meg az együttes, akkoriban már sűrűn gitározgattunk egyetemista társaink előtt és más helyeken is. Abban az évben is részt vettünk a Kaláka Fesztiválon, akkor már hármasban, és hirtelenjében kellett egy együttesnév. Mivel előző este Korzár konyakot iszogattunk, ráadásul mi forradalmár, kulcscsörgető diákok voltunk, úgy gondoltuk, ha már a forradalom hevében alakult a formáció, jó lenne, ha a nevünk is erre utalna. Az átkos rendszer, a régi korszak lezárulására nevünkben a kötőjellel utaltunk. Menedzserünk akkor sem volt, szájról szájra terjedt a hírünk, egyetemi klubokban, középiskolákban játszottunk. Eltartott vagy öt évig, amíg ismertekké váltunk a Felvidéken. Miután befejeztük tanulmányainkat és elkezdtük önálló felnőtt életünket, háttérbe szorult a muzsikálás, csak pár év múlva éreztük újra, hogy jó lenne ismét összeállni. Ekkor már szervezettebb formában történt a dolog, új zenészeket is megszólítottunk, a három alapító tag mellé (Zsapka Mónika, Zsolt és Attila) Madarász András és Fujas Andrej csatlakozott, és elkészült az első hanghordozónk is. Az évek során aztán fokozatosan nyolctagú lett a Kor‑Zár. Jövőre ünnepeljük a 30. születésnapunkat, amire szeretnénk egy válogatásalbumot kiadni, és koncerteket is tervezünk.

Életútját olvasva feltűnik, hogy más zenei formációkban is részt vesz.

Volt egy törés az életemben, amikor elváltam, és hirtelen összeomlott minden, a munkahelyemet is elveszítettem. Ekkor gondoltam arra, hogy most kellene váltani, megtenni azt, amire már régóta vágyom, de eddig nem mertem meglépni, és nem is volt rá szükség. Nagy bátran, lelkes amatőrként elhatároztam, hogy a zenéből fogok megélni, és saját magamat menedzselem. Tudtam, hogy ehhez több lábon kell állni, s nem is utasítottam el semmilyen lehetőséget. Így nemcsak verséneklőként, hanem zenekarokban is közreműködtem, s mind a mai napig Szécsi Pál‑dalokat is énekelek Korpás Évával együtt. A formációk, amelyeknek tagja vagyok, több zenei stílust képviselnek. Öt évvel ezelőtt úgy gondoltam, ha eljutok arra a szintre, hogy meg tudok élni a zenéből, azt valamilyen formában deklarálni is kellene, illendő lenne megszereznem a zenei végzettséget. Az igazsághoz tartozik az is, hogy fárasztó a zenélés, sok utazással jár, s a magánéletre is kihatással van. Ezért tervezem, hogy a jövőben kevesebb fellépést vállalok, és tanítással próbálom megteremteni a nagyobb nyugalmat és rendszert az életemben. Ezt a hajszát, hogy nincs egy szabad hétvégém, és sokszor szabad estém sem, szeretném egy kicsit több nyugalomra cserélni.

Ezek szerint fellépésből nincs hiány.

Hála Istennek, nincs. Vagy fellépések vannak, vagy turnék, ami természetesen rengeteg örömet is hoz, a közönség szereti, amit csinálunk, de eléggé hektikusak a napjaink. A dolgot bonyolítja, hogy a párom orvos, aki ügyeletekbe jár, így aztán kész művészet megtervezni a közös családi szabadidőt. Az adventi időszak az egyik leghúzósabb. Hamarosan nyolcnapos erdélyi körútra megyünk Vadkerti Imrével és Sipos Dáviddal, azonkívül egész decemberben mindennap megyünk valahová. Emiatt a karácsonyi készülődésre sem jut időnk. Mindig az ünnepek környékén, március 15‑én, vagy éppen a költészet napján hívnak több helyre is. Nyáron pedig a Zseb zenekar szórakoztató estjei kötik le az energiát. A Félszáz című, hét koncertből álló turnénkat, amivel az ötven évemet is ünneplem, s ahová zenésztársakat hívok, most fejeztük be Érsekújvárban, de olyan sikere volt, hogy további felkérések érkeznek. Úgy néz ki, hogy januárban még néhány újabb koncertre sort kell kerítenünk. Ezekre a koncertekre olyan zenészkollégákat hívok, akikkel az elmúlt évek során szerencsém volt együtt muzsikálni. Nem akármilyen, hanem kitűnő felvidéki zenészekről van szó. Sok gyermekdalom is összegyűlt az évek során, amelyeket óvodákban és iskolákban játszottam, ezért egy gyermeklemez kiadásán is gondolkodom.

Úgy tudom, a jótékonykodás sem áll öntől távol, s közismert a missziója: középiskolákba viszi a magyar irodalmat.

Évente több jótékonysági rendezvénybe kapcsolódunk be, de miért is ne tennénk, ha van rá módunk. Ha beteg gyermekek megsegítésére hívnak, arra nem mondunk nemet. Épp most, november végén vettünk részt egy olyan jótékonysági koncerten, amely egy beteg kislány gyógyulását szeretné segíteni. A Vadkerti–Sipos–Zsapka trió pedig pont azzal a szándékkal indult, hogy az iskolákba vigyük a zenét és a verset. Csináltam ezt egyedül is, de eléggé belefáradtam, és szerettem volna társakat is találni hozzá. Ekkor jutott eszembe Imre, akivel már dolgoztunk együtt az előző zenekarában. Nem nagyon bíztam benne, hogy elvállalja, hiszen akkor már elég ismert volt a Társulat és a Kormorán révén, de nagy örömömre azt mondta, délelőttönként ráér, és pártolja ezt az iskolás programot. A kiváló szaxofonos Sipos Dávid is csatlakozott hozzánk. Azóta annyira beleszerettünk, hogy már nemcsak iskolákba, hanem esti előadásokra is visszük a repertoárt.           

A cikk megjelent a Magyar7 2018/30-as számában.