Szikáran szerethető 72 évszak
Az elmúlt napok legnagyobb könnyűzenei durranása mindenképpen a Metallica vadonatúj lemeze, a 72 Seasons volt. Szinte a semmiből tört ki a nagylemezt felvezető első single, a Lux Æterna, ami először nem igazán fogott meg, mert nem értettem, minek pakol ide a zenekar még egy Hit The Lights-ot. A kő egyszerű téma aztán a későbbiekben működni kezdett, s megismerkedve a lemez koncepciójával, világossá vált számomra a „célja” is.
Az új album ugyanis nemcsak tematikájában, dalszövegeiben épül fel egy olyan elgondolásra, ami valóban újat tud nyújtani, hanem dallamvilágában is. Paradox módon ennek az újnak a múlt pillanatai számítanak visszacsatolási pontoknak. Igen, ez kissé bonyolultan hat, de máris megpróbálom fellebbenteni a leplet a Metallica új „emlékművéről” (amelyet lényegében saját magáról állított fel, mégsem öncélúan).
Ezúttal is egy terápiás lemezről van szó tehát, mint annak idején a St. Anger esetében, csak amíg akkor az egész zenekar volt válságban, most a frontember, „Papa Het” magánéletével voltak komoly gondok, amelynek több közvetett és közvetlen bizonyítéka is van. James Hetfieldnek ugyanis köztudottan nem volt zökkenőmentes gyermekkora, szülei bigott vallási fanatikusokként elutasították az orvostudomány eredményeit és a gyógyszeres kezelést, édesapja később el is hagyta őket. Operaénekes édesanyja még 1979-ben, rákban elhunyt, apja 1996-ban távozott az élők sorából.
James többször is beszélt nehéz gyermekkoráról, szüleit azonban sohasem tagadta meg. Befelé forduló természete okán inkább a zenébe menekült, fiatalkori lázadása is főleg érzelmi-művészeti síkon öltött formát.
Lars Ulrich dobos zenekari hirdetésére reagálva alapították meg közösen a Metallicát 1982-ben. Hetfield 9 évesen zongoraleckéket vett, utána bátyja dobfelszerelését vette kezelésbe, és 14 évesen fogott először gitárt a kezébe. Zenei szárnypróbálgatásai az együttes szempontjából is hasznosnak bizonyultak. A korszellemnek és a rock and roll életformának megfelelően a Metallica életében is megjelent az alkohol.
Először a bulihangulat, a partyzás miatt nyúltak hozzá, Hetfield pedig a gátlásai leküzdésére. Aztán, ahogy egyre híresebbek lettek, a frontember az alkoholt egyfajta menekülési útnak tekintette a való életből, ugyanis egyre nyomasztóbbá vált számára a megfelelési kényszer, a hírességek állandó nyilvánosság előtt zajló élete. Többször volt rehabilitáción, de az utóbbi két évtizedben úgy tűnt, hogy sínen van az élete. Pár évvel ezelőtt azonban a rajongók és a zenész szakma berkeiben derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy újabb rehabilitációra kényszerült. Szerencsére ezt is aránylag gyorsan abszolválta, de először éreztem azt, hogy nem egy világhírű rockzenekar frontembere tért vissza, hanem egy ráncokkal teli, beesett arcú, alaposan megöregedett, lefogyott, nyugdíj előtt álló szomorú tekintetű nagypapa. Nem sokkal később jött a hír a válásáról és a zenei szaksajtót körbejárta az a koncertvideó, ahol két szám között több tízezer embernek arról beszél, hogy nem biztos magában, és nem biztos abban sem, hogy valóban azt kell-e folytatnia, amit már négy évtizede csinál. Ekkor azonban zenésztársai odamentek hozzá, megölelték őt és jelezték, hogy vele vannak, és akármilyen nehézségeken megy is keresztül, sohasem fogják őt cserben hagyni, hiszen ők négyen egyfajta zenei családot alkotnak.
A közel 80 perces album hangzásában az előző, hét évvel ezelőtt megjelent Hardwired… to Self-Destruct című lemezhez áll a legközelebb, de nem értek egyet azzal a kritikával, hogy ez a két lemez áll a legközelebb egymáshoz a diszkográfiában, mert akkor például a Load és Reload albumokra hogyan tekintsünk? Koncepciójában meg aztán tényleg ég és föld a két lemez, és az utóbbi sokkal direktebb, minimalistább. Csak az elektromos gitárokat, a basszusgitárt és a dobokat hallom, nincs semmilyen egyéb hangszeres színezés.
Az aktuális korongot nyitó címadó tétel a Ride The Lightning/Master Of Puppets időkbe repít vissza bennünket, és igaz, hogy semmi újat nem nyújt, azonban olyan intenzitással szedi le az ember fejét, amilyet nem várt volna előzetesen. Nyilván van itt stúdiótechnikai ügyeskedés is, azonban a legjobb és a leghatásosabb metál témákat még mindig a Hetfield-Ulrich páros írja, végletekig kimaxolt pentatónia ide vagy oda. Dave Mustaine azzal szokott dicsekedni, hogy lehet, nem ő a Megadeth legjobb szólógitárosa, azonban ritmusgitárosként a műfaj legjobbjai között van és közvetve többször is utalt rá, hogy saját magát tartja a ritmusozás császárának a thrash műfajon belül.
A nyolcvanas évek közepe óta sok víz lefolyt a Dunán és a Mississippin, sokak szerint a Metallica és a Megadeth már akkor sem játszott thrash metált (hogy azóta nem, az talán már nem is vita tárgya), de hogy Ian Scott mellett James is legalább annyira kiváló ritmusgitáros, azt az új lemez is ékesen bizonyítja.
A második Shadows Follow is némiképp a Master Of Puppets világába kalauzol el bennünket, azonban – akárcsak a címadó esetében – itt is találunk rengeteg finomságot és újdonságot. A harmadik Screaming Suicide mintha csak a Load albumról pottyant volna közénk, de a csapat feldolgozásaira is hajaz a „rakenrollosoabb” megközelítés, a Speed King örökérvényű szólójára való utalás pedig szép gesztus Kirk részéről.
A Sleepwalk My Life Away Trujillo pattogó basszusozásával kissé formabontó kezdés a Metallicától, de aztán kapunk egy tipikus középtempós dalt, ami akár a fekete albumra is ráfért volna, nevezhetnénk akár Enter Sandman II-nek is, ha már Unforgivenből az életmű során három is összejött... Az ezt követő You must Burn! pedig akár Sad But True II-ként is „anyakönyvezhető” lett volna, mégsem érzem azt, hogy ezek a dalok csak halvány kópiák lennének, mert bizony nagyon sok ötlet szorult beléjük, még akkor is, ha valószínűleg olyan „karriert” nem fognak befutni mint az előbb említett klasszikus darabok. Hatodikként aztán érkezik a bevezetőben már említett és első kislemezdalként kihozott Lux Æterna, ami egy hatalmas tisztelgés a NWOBHM mozgalom és annak méltatlanul elfeledett, de a Metallica által nagy becsben tartott Diamond Head nevű zenekara előtt, amely nélkül Lars Ulrich szerint a Metallica sem létezhetne. Hát igen, amikor a zenészek még muzsikáltak és nem riffeket gyártottak...
A Crown Of Barbed Wire egy modernebb hatásokkal operáló tétel, itt aztán több album hatása is megjelenik a fekete lemeztől kezdve lényegében az összes, mint ahogy a Chasing Light esetében is hasonlókat érzek, kiegészítve az …And Justice for All lemezzel.
Az If Darkness Had a Son talán a Leper Messiah-val rokon, a Too Far Gone pedig az …And Justice for All címadójával. A Room Of Mirrors sejtelmes intrója után újra a régi időkben találjuk magunkat, ismét egy Ride The Lightning/Master Of Puppets utánérzés kerített hatalmába. Az albumot záró több mint 11 perces Inamorata egy doom fenevad, talán ez az a dal, aminek a megfelelőjét nem találtam meg. A Memory Remains valamelyest közel áll hozzá, ám nyilvánvalóan teljesen más tőről fogant a két dal. Nem véletlenül dolgozott fel a zenekar dalokat a Black Sabbath Sabbath Bloody Sabbath lemezéről. Az általam is az egyik legjobbnak tartott Ozzyval készült album témáihoz ugyanis kísértetiesen hasonlítanak ezek a dallamok.
Annak ellenére, hogy nagyjából egy gépelt oldalon keresztül arról értekeztem, hogy melyik dal mire emlékeztet, ezek a zeneszámok mégis saját(os) entitások és már harmadik hallgatásnál „működnek”. A 77 percnyi tömény zene valóban hosszú hallgatnivaló, de ha belegondolunk, hogy az előző stúdiólemez is már hét éve jelent meg, akkor nem is annyira... Maguk a dalok is hosszúak, de nem érzem azt, hogy öncélú onanizálásról lenne szó.
A legnagyobb boldogság meg ugye akkor van, ha azt játszod, amit szeretsz. A Metallica egyike azoknak a topon levő zenekaroknak, amelyek még alulról építkeztek és keményen megküzdöttek a sikerekért. Ezért is alakult ki egy olyan népes rajongótábor körülöttük, akik elfogadják, hogy a banda a széllel szemben vizel. Néhányan azt írták, hogy épp ezzel a lemezzel jött el az a pillanat, amikor úgymond „biztosra akartak menni”, mert hangzásában ez hasonlít leginkább az előzőre. Én pedig azt mondom, hogy inkább a Death Magnetic esetében fordult elő ilyesmi. Bár annak megjelenése előtt sem lehetett tudni, hogy Jamesék visszaforgatják a kormánykereket, azaz készítenek egy olyan albumot, ami a régebbi időket idézi.
Értékelésem: 10/8,5 Kiadó: Blackened Recordings Zenészek: James Hetfield – ének, gitár Kirk Hammett – gitár Robert Trujillo – basszusgitár, ének Lars Ulrich – dobok Dalcímek: 72 Seasons Shadows Follow Screaming Suicide Sleepwalk My Life Away You Must Burn! Lux Æterna Crown Of Barbed Wire Chasing Light If Darkness Had A Son Too Fare Gone? Room Of Mirrors Inamorata
