Nemcsak ugattak, haraptak is a „csősz kutyák” – a The Winery Dogs másodszor Pozsonyban
Az évtizedek óta idejétmúlt könnyűzene (mint gyűjtőfogalom) helyettesítésére már réges-rég jobb kifejezést kellett volna találnunk, mert zenei, művészeti és társadalmi szempontból sem lehet vele „lefedni” a közmegegyezéses alapon origónak számító rock 'n' rollból (persze az se magától született...) indult világméretű zenei robbanást, amely napjainkig is tágul, mint az ős-bumm óta a világegyetem.
A modern zenékben a Cream óta beszélünk supergroupokról, azaz olyan zenekarokról, amelyeknek tagsága korábbi csapatok neves és legtöbbször művészileg is kiemelkedő muzsikusaiból verbuválódik össze egy új, általában szakmai szempontból igényesebb közösséget létrehozva. Természetesen voltak ellenpéldák is, amikor a sok jeles muzsikus kreatív vektora egymást oltotta ki, illetve az alapítók „egóharca” már csírájában megfojtotta a papíron szenzációnak ígérkező új alakulatot. Jelen esetben szerencsére nem erről van szó, ugyanis a new york-i The Winery Dogs triója a kezdetek óta egy olyan invenciózus elegyet alkot, amelyben a muzsikusok energiái összeadódnak.
A névválasztásról csupán annyit, hogy a szokatlan kifejezés a szőlőskertekben a tőkéket őrző kutyákat jelöli.
nyilatkozta Billy Sheehan basszusgitáros a Shock! magazinnak néhány éve.
Sebő Ferenc kijelentése óta meg ugyebár tudjuk, hogy a hagyományt nem ápolni meg őrizni kell (mert nem beteg és nem is rab), hanem megélni, hát én örömmel jelentem, hogy ezt teszi a The Winery Dogs is, méghozzá betyárosan! Ha már Billy Sheehan nevét megemlítettem, aki annak idején egy Talas nevű együttesben tűnt fel, de igazán sikeres David Lee Roth zenekarában és a Mr. Bigben lett, a többiekről is essék szó kicsit. Mike Portnoy a progresszív metál első számú csapatának, a Dream Theaternek a dobosaként tett szert világhírnévre, és éppen a napokban robbant a bomba, hogy 13 év után visszatér anyazenekarába. A banda frontembere pedig az a gitáros-énekes Ritchie Kotzen, aki pár évig szintén a Mr. Big kötelékében gitározott, de a Poisont is erősítette. Kotzen már fiatal kora óta szólókarrierjét is építgeti, számtalan albummal a háta mögött. Természetesen ő a projekt fő dalszerzője is, ami azért is fura, mert Portnoy és Sheehan eredetileg nem őt, hanem John Sykest szemelte ki erre a szerepre. Mindenesetre Kotzen nemhogy bevált, hanem a ritmusszekció a személyével a főnyereményt ütötte meg. Ezt nevezik szerencsés véletlennek.
Annak ellenére, hogy a trió az óceán másik oldaláról származik és egyik muzsikusnak sem ez a formáció a fő elfoglaltsága, rendszeresen járnak turnézni Európába, s a kontinens középső, sőt, keletebbi részét sem hanyagolják el. A pozsonyi Majestic Music Club pedig egy jó akusztikájú helyszín, amelynek paraméterei a klasszikus kultúrházakat idézik (nem csoda, hiszen ez volt anno a kedvelt Ymca mozi), azaz ideálisak, mert a színpadra minden szögből jól ráláthatunk. A helyszínen rosszul hangosított koncertet még nem éltem meg és ezúttal sem csalódtam. Ami viszont meglepett, és nem túl kellemesen, az a huszonévesekből álló előzenekar (Bullet Holes), amely egyrészt sehol nem volt beharangozva, másrészt úgy illett a „csahosok” elé, mint a kutyatálba a csokis puding. Aranyosak voltak, nem is játszottak rosszul, de teljesen más korosztály és egy teljesen más közeg az, ahová passzolnak. Ja, meg nem ártott volna legalább egy megjegyezhető melódiát írni. Ennek ellenére az 50 plusszos átlagéletkorú közönség „kajolta” őket. A kutya se érti ezt... (Hét éve az előzenekar az Inglorious volt a frenetikus hangú Nathan James-szel. Micsoda különbség!) Mindenesetre mementóként legyen itt az egyik klipjük és döntse el mindenki, mennyire illettek Kotzenék elé...
Most sorolhatnám a koncert erényeit, ódákat zenghetnék a zenei teljesítményekről, de ezek is csak szavak. Aki látta, tudja, hogy ehhez nem kellenek szavak, mert a mobilvideók csak egy jelentéktelen töredéket képesek visszaadni abból a hangulatból, ami ilyenkor az embert tetőtől talpig becsomagolja. Kotzen kezében a gitár varázsvessző, ráadásul hosszú ideje ujjal pengetve ritmusozik és szólózik úgy, ahogy senki. És a hangja? Hát az egy csoda. Ráadásul billentyűs hangszereken is magabiztos és profi. Sheehan a rock történelem talán „legszólisztikusabb” basszusgitárosa, aki úgy kísér, hogy közben önálló birodalmakat alapít. Portnoy pedig a játékosság és a humor nagymestere, akinek olyannyira egyedi a stílusa és a hangzása, hogy a vájt fülűek becsukott szemmel felismerik már a második taktusnál. Ennyi.
A „bulival” kapcsolatban csupán két negatívumot tudok leírni, de igazából az is csak szőrszálhasogatás: Sheehan hosszú szólóját ezúttal is öncélúnak éreztem, ellenben maga a koncert lehetett volna 20-30 perccel hosszabb. Talán majd legközelebb. Vagy legalábbis reméljük, hogy lesz legközelebb, hiszen mivel Portnoy újra a Dream Theater kötelékébe került, így bizonyosan kevesebb ideje lesz a „kutyákra”. A Mr. Big utolsó turnéja Sheehannel azonban hozzánk is ellátogat, azt sem érdemes kihagyni!
